Csimpi a föld körül

Először is mindenkit megnyugtatnék, a blog nem szűnt meg, de még csak nem is szünetel (na jó, talán egy picit), viszont az elmúlt pár hét megint elég mozgalmas volt ahhoz, hogy egy nagyobb lélegzetvételű posztot kipréseljek. Ráadásul ezt megfejelve semmi rendkívüli nem történt velünk, business as usual. Az alábbiakban azért összefoglalnám gyorsan az utolsó pár hét eseményeit.

Június végét megint Kaohsiungban kellett töltenünk, ami nem volt feltétlenül kellemetlen élmény a pokoli hőséget és a 110%-os párát leszámítva. Viszont, mivel éreztük, hogy jön a kiküldetés vége, pánikszerűen kezdtünk el kipróbálni mindenfélét, amit eddig nem sikerült. Ilyen volt a masszázs is. Zoltán kollégám már korábban kinézett 3-4 masszázs szalont, ahol állítása szerint dekoratív hölgyek dolgoznak és természetesen mindegyikük szerelmes a magyar turistákba. Egyik délután felkerekedtünk tehát majd rövid morfondírozás után benyitottunk az egyik ilyen komplexumba, ahol a kirakatban 90 perc masszázst ígértek 600 dollárért. Nos, bent elég hamar elkezdett komplikálódni a helyzet, ugyanis az éppen szolgálatot teljesítő kínai és vietnami hölgy nem igazán beszélt angolul. Igen, tudom, miért nem tanultunk meg kínaiul... Azért mert nehéz. Mindenesetre mivel activity-ben igen jók vagyunk már, hamar meggyőztük őket, hogy mi pedig masszázst szeretnénk. Olajosat. Itt megjegyezném, hogy abszolút kezdők voltunk masszázsból, tehát azt se tudtuk melyik az indulási oldal. Ez azért okozott pár érdekes pillanatot később.

Először öt kötőjel tíz perc vita után meggyőztek minket, hogy mi a két órás gyurmázást akarjuk ezerért, mert szerintük a másfeles nem kényelmes. Na de ki vagyok én, hogy egy profit megkérdőjelezzek. Jó, kezdjünk. Közölték, hogy szabaduljunk meg a lábbeliktől. Gondoltam, először a lábbal kezdenek. Nekem jó. Ott kezdett el gyanús lenni, hogy nem, amikor leültettek egy fotelba, ami előtt volt egy lavór. Wo für? Für Elise? (c) by Hofi. Na itt akkurátusan lecsutakolták a praclijainkat, aztán felzavartak az emeletre. Zoli megnyerte a kínai csajt, én kaptam a vietnamit. Itt elköszöntünk egymástól, jöjjön aminek jönnie kell alapon, aztán betessékeltek minket egy-egy pici szobába majd ránk csapták az ajtót. A félhomályban annyit sikerült kisakkozni, hogy a szobában lévő hatalmas ágyon van egy szépen kikészített alsógatya meg egy törcsi. Mivel nem voltam vizes, a törölközővel nem tudtam mit kezdeni, az alsógatyára viszont azt tippeltem, hogy azt nekem szánták, úgyhogy átöltöztem, majd az ágy szélén ülve vártam a kiscsajt, mint egy megszeppent elsőáldozó. 

Jött is a csaj kisvártatva, aki amúgy 40 kiló volt vasággyal és a termete alapján rettenetesen alábecsültem a képességeit. Gyorsan elmutogatta, hogy tegyem a fejem a lukba, elrendezte a végtagjaimat és neki is esett a hátamnak. Alkarral kezdett, ami nagyon kellemes volt, már-már azon morfondíroztam, jó ötlet volt ez a masszázs, csinálhattuk volna korábban is. Ez a gondolat viszont pillanatok alatt elillant, amikor alkarról könyökre váltott és olyan erővel szántott végig a hátamon mint Zetor mögött az eke az őszi tarlón. Ekkor tartottunk négy és fél percnél. Segítek, száztizenöt és fél perc volt vissza. 

A következő szűk két órát válogatott kínzásokkal töltötte a fiatal hölgy, többek között olyan nyalánkságokkal, hogy a hátamon mászkált a sarkait és lábujjait a vállamba és egyéb testrészekbe vájva. Egy idő után az is feltűnt, hogy ha érzékenyebb területet talált el (pl.: térdízület, még mielőtt valaki rosszra gondol) és én felszisszentem örömömben, akkor ott direkt elidőzött egy kicsit és ha lehet még brutálisabban nyomkodta az inkriminált testrészt. Itt megemlíteném, hogy ilyenkor nagyon jól jön, hogy egzotikus nyelvünket kevesen beszélik a világban, mert olyan cifrákat káromkodtam, hogy azt Usztics Mátyás is megirigyelte volna az Angyalbőrben forgatásán. 

A végéhez közeledve egész fura módszerre váltott a hölgy. Nevezetesen leült a fejem mögé, majd valami vékony papírfecnit, vagy tollat, vagy valami hasonlót dugott a fülembe és elkezdte pörgetni! Na ezt már tényleg nem tudtam feldolgozni, olyan szinten szürreális volt. Köpni-nyelni és így megszólalni se volt időm, hogy ez amúgy nem olyan kellemes élmény ám, ha a dobhártyádat buzerálják. Viszont legalább személyesen megtapasztalhattam a "toll a füledbe" kifejezés eredményét. Mondanom se kell ez a fantasztikus masszázs olyan jó hatással volt rám, hogy két napig kb. úgy éreztem magam mint akinek minden csontját egyesével törték el. Sebaj, túl sok mozgalmas dolgot úgyse terveztem. Távozáskor amúgy a hölgyek nagyon határozottan próbáltak minket a visszatérésre buzdítani, de gondolom nem kell ecsetelnem, hogy mekkora sikerrel. 

Hétvégén úgy döntöttünk ellátogatunk a helyi nyaraló paradicsomba, Kentingbe, ha már mindenki ódákat zengett róla, hogy milyen szép. Szombat reggel tehát felpattantunk a Kenting Expressz buszra, majd uszkve két óra buszozás után megérkeztünk a célállomásra. Olyannyira, hogy a buszmegálló konkrétan a strand bejárata volt, így nem is vacakoltunk sokat, lecsapattunk a partra, átöltöztünk egy félreeső bokor mögött, majd beromboltunk az óceánba. De jó. Lett volna, ha az úszómester, nem sípolt volna ki minket a derékig érő vízből. Az én fejemről egy értetlen "por qué?", "ugyan mé?" kifejezés volt leginkább leolvasható, minek után a derék sportember egy "no swimming" táblára kezdett el igen hevesen mutogatni. Hát bazzz. Itt a víz és nem lehet úszni. És amúgy tényleg, a helyiek többsége nem merészkedett térdnél beljebb a vízbe, sőt szinte mindenki inkább a vízparton fotózta magát vagy a másikat. Ennyi volt számukra a strand.

• 
• 
• 
• 

Minket viszont holmi amatőr vízisuttyó nem tántoríthat el a fürdéstől, így egy kis sziklamászás után a képből kikerülvén egy félreeső öbölben pancsoltunk egy jó három órát. Miután nálam nem volt váltóruha, gondoltam nem árt ha megszárítom a rövidgatyámat mielőtt felülök a 15 fokra temperált buszra. Kiálltam hát a napra és vártam. A terv hibátlan volt, a naci megszáradt ellenben másnap fura égető érzés fogott el pár ponton, ekkor jutott eszembe, hogy volt ám nálam naptej is. Sebaj. A visszafele út teljesen eseménytelen volt, azt az egy apróságot leszámítva, hogy amikor a sofőrtől megkérdeztük, hova megy, elfelejtettük megemlíteni az "expressz" szót. Ennek mindössze annyi lett a hozománya, hogy a két órás út kb. négy órásra nyúlt. Ahogy Ariel mondta, az expressz helyett az "everywhere" busszal mentünk, ugyanis minden (értsd: minden) nyomorult faluban, utcasarkon, ház előtt megállt.

Folyt. köv...

Régóta kapom a macerát otthonról, hogy ha már ilyen egzotikus helyen vagyok, illene kipróbálni a hely szelleméhez illő gyümölcsöket. Fogtam hát magam egyik nap meló után és lecsattogtam a helyi puccos kis közértbe. Külön poén hogy a legtöbb gyümölcsre - minden darabra külön - olyan puha védőhálót húznak mint a reptéren a vámmentesben a viszkire. Az ilyen újdonságokkal az az egy nagy baj, hogy az ember nem igazán tudja eldönteni, hogy az adott gyümölcsnek melyik része ehető, kell-e hámozni vagy sem, a magot kipiszkálja vagy lenyomja azt is. Gyorsan átverekedtem magam az emberfej méretű, valószínűleg genetikailag módosított almákon, a snassz banánokon és az ananászon amitől már rosszul vagyok ha csak ránézek, annyit ettem már belőle és elkezdtem méregetni az egzotikumokat.

Na elég az hozzá, hogy addig ténferegtem a pult mellett amíg találtam egy kisebb doboz előre csomagolt és általam teljesen ismeretlen gyümit. A dolog úgy nézett ki, hogy három kisebb banán méretű sárgás izé be volt csomagolva egyenként egy-egy nejlon zacsiba és az egész be volt téve egy átlátszó műanyag dobozba. Eddig jó. Nézem az árát. Hú, elég húzós, 300 tajvani dollár, vagyis kicsit több mint 2000 JMF (Jó Magyar Forint). Sebaj, egyszer élünk, meg ha ilyen drága, biztos marha finom. Kosár, kassza, szoba.

Miközben pakoltam ki a szatyorból a zsákmányt érdekes szagra lettem figyelmes. A gyümölcs dobozából jött. Gondoltam talán a meleg nem tett neki jót hazafelé, bevágom a hűtőbe, nehogy megromoljon. Tettem-vettem, aztán estefelé úgy gondoltam, meg kellene kóstolni ezt a jóságot. 

Nos. Kivettem a hűtőből a cuccot és olyan hullaszag csapta meg az orromat, hogy egyből eleredt a könnyem. Anyáztam is egy jó öt métereset, hogy ezek a szemetek romlott gyümölcsöt sóztak rám a boltban. A blokk persze már nem volt meg, úgyhogy mérgemben fogtam becsomagoltam egy nejlon és három papír szatyorba majd azzal a lendülettel kivágtam a kukába a teraszon. Mégse a szobába bűzölögjön. 

Másnap mintha misem történt volna elmentem dolgozni. Amikor délután hazaértem, gondoltam kiszellőztetek, viszont ahogy kinyitottam az erkély ajtót ismét úgy vert orrba a hullaszag, hogy megszédültem. Na ennek fele se tréfa. A takarító személyzet csak egy hét múlva viszi el a szemetet, addig rám hívják a rendőrséget. Kétszer. Mese nincs, le kell küldeni a cuccot a WC-n. Nagy levegő, kukából kitúr, négy szatyorból kivesz, doboz kibont, egy csomagot megfog, futás a WC-hez, lehúz. Második kör - itt már erősen forgott a gyomrom - budi, leküld. Harmadik, sprint, klotyó, NEM MEGY LE! Még egyszer, lement. Huh. Levegőt kienged. Nem kellett volna.

Beismerem néha szeretek túlozni, de ezt most tessék úgy elhinni, ahogy leírom. Olyan embertelen, brutális, atom, metál, csatorna, hulla, rothadt hús és gőzölgő sz*r szag keletkezett a szobában, hogy konkrétan a teraszra jártam levegőt venni. Pedig ott se volt túl jó. Próbálkoztam én mindennel, sarkig nyitottam minden ajtót, csúcsra járattam a klímát, fújkáltam a dezodort szerte a szobában. Semmi. Nem volt mit tenni, szóltam a másik majomnak, hogy menjünk le kajálni mert én itt nem bírok megmaradni. 

Szerencsére bő két óra alatt elviselhetőre mérséklődött a dögszag, úgyhogy nem kellett a teraszon aludnom. Ellenben pár nappal később - hogy hogyan arra már nem emlékszem - megtudtam, hogy ez a gyümölcs nem más mint a durian. Gyorsan bevertem gugliba aztán elég hamar megvilágosodtam. Aki kíváncsi keressen rá arra, hogy "a világ legbüdösebb gyümölcse". Állítólag ha az ember felülkerekedik a csatornaszagon, nagyon finom.

• 
• 

És, hogy valóban nem túloztam azt talán jól mutatja, hogy a környező országokban ki van tiltva minden közintézményből, repülőn nem szállítható és olvastam egy hírt miszerint egyszer egy kórházat is kiürítettek a szaga miatt. Khm. 

Két hét folyamatos felhőszakadás után - amit amúgy már egy picit kezdtem unni - úgy nézett ki, hogy lesz egy fél esőmentes napunk. Kapóra jött mert erre a hétvégére terveztük a hajókirándulást Guishan szigetére, ami teknőst jelent, elvileg a sziget formája miatt, de szerintem inkább egy döglött malacra emlékeztet Darth Vader sisakban. Kinek mi. Kifejezetten jól esett, hogy miután az elmúlt héten minden nap 10-12 óráztunk, szombaton is kelhettünk hajnal 5-kor. A túrát ismét Sarah szervezte. Szerintem lassan nyithatna egy utazási irodát. Igény az vóna rá. A meghívóban korrektül leírta, hogy vigyünk napolajat, esőkabátot, rókazsákot és tengeribetegség elleni tablettát. Mi pedig rendes ember módjára jól kiröhögtük. Napot hónapok óta nem láttunk, hajón meg már jártunk többször, nem lehet probléma ez se. Soha nem tévedtünk még ekkorát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Reggel vonat, taxi, hajóállomás, gyors reggeli sör, útlevél ellenőrzés. (Ez minek kell?) Beszállás, höhh, katamarán, ez tuti nem fog billegni, indulás. Mi gyorsan kiosontunk a hajó orrába. Mert ugye melyik része ugrál a legjobban? Nem, nem a hátulja. Gondoltuk onnan milyen szuper lesz a kilátás. Ebben mondjuk nem is tévedtünk sokat, a kilátás f*sza volt, viszont ahogy a hullámtörők után belehajtottunk az első hullámba egy finom, sós vízpermet borított be minden nézelődőt. Persze minden nagyobb hullámnál sikonyáltak a csajok, mindenki nagyon élvezte. Ez így ment úgy fél óráig, aztán szépen lassan mindenki elcsendesedett. Úgy negyvenöt perc után szépen, lassan előkerültek a rókazsákok. Mondjuk akkor már mi se ugráltunk annyira, inkább visszavonultunk a hajó hátuljába. Itt ekkor már többen csöndben hánytak, de időnként a hajó két oldalán is ki-kihajolt valaki egy ízeset okádni. Férfiasan bevallom, ekkor már én is küzdöttem a közérzetemmel. Egyrészt nem volt jó ötlet sörrel indítani az utat, másrészt olyan hányinger és szédülés gyötört, hogy alig álltam a lábamon. Rendíthetetlenül kapaszkodtam az oldalkorlátba és imádkoztam, hogy minél előbb érjünk a helyszínre. Ez úgy egy óra húsz percet vett igénybe, amikor a túravezető bemondta a hangosba kínaiul, hogy megérkeztünk.Hálát adtam az égnek, előkotortam a fényképezőmet és tök vakon megpróbáltam pár képet lőni az amúgy atom cuki delfinekről, de egyrészt igen mocsok sz*rul voltam, másrészt a hajó jobban himbálózott mint addig. Ez az egészségi állapotomnak se kedvezett igazán. Én amúgy indulás előtt azt hittem hogy majd a messzi távolban, ha szerencsénk lesz, talán látunk egy-két delfin uszonyt, ezért el is vittem a messzilátó objektívet, hogy majd azzal hátha. Na nem. A cickány delfinek, ott ugráltak a hajó mellet 2-3 méterre(!) és volt belőlük vagy száz. De komolyan. Az egész környék hemzsegett a delfinektől. Én nem tudom miért pont itt bandáznak, vagy mit keresnek itt, de döbbenetes volt. Na meg nagyon mókásak, játékosak voltak. Szerintem simán lehetett volna velük sakkozni vagy társasozni.

Nagyjából negyed óra után elindultunk visszafelé, épp időben mert már elég ramatyul voltam. A delfinek úsztak velünk egy darabig, aztán padlógázzal lehagytuk őket. Ja és láttunk repülő halat. Mondjuk kb. annyira tudnak repülni mint a csirkék, de akkor is érdekes. Visszafelé volt még egy megállónk a Teknős szigetnél, amire úgy vágytam, mint egy falat kenyérre, mert eddigre már baromi közel voltam egy színes ásításhoz. Amit amúgy erről a szigetről tudni kell, hogy az egyik oldalánál van egy elég nagy termál forrás a tengerben. Na most a termálnak, mint tudjuk, nagyon jó illata van, de leginkább a záptojásra hasonlít, ami különösen kellemes, ha az ember a halálán van amúgy is. És akkor most képzeljük el, ahogy kb. két négyzetkilométeres területen párolog a kénes sz*rszag. 3, 2, 1, ééééés...

Sikerült. Leparkoltunk. Nem dobtam ki a taccsot.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A sziget egész érdekes, anno a helyiek teleásták bunkerekkel, meg megszórták szép nagy ágyúkkal, amik állítólag a csempészek távol tartását voltak hivatottak szolgálni, de szerintem ez kamu. Ilyen erődöket hadihajók ellen építenek, nem csempészek miatt. Az ágyúval verébre tipikus esete. Szerencsére mire odaértünk a nap is kisütött ami azt eredményezte, hogy úgy 52 fok volt napon és kb. 110%-os páratartalom. De komolyan, ilyen időben az acél ágyúcső is begöndörödik. Nem csoda, hogy hátrahagytak mindent. Az éles szemű olvasónak itt feltűnhet, hogy az elején említettem a napolaj hiányát. Ez azért is volt probléma mert a bő egy óra alatt, amíg a szigeten csatangoltunk olyan vörösre égtünk, hogy azt bármelyik rák megirigyelné. Ezt tetézve a fülünk mögött is két tonnányi konyhasó volt és minimálisan ragadtunk patakokban folyó izzadságtól.

• 
• 
• 
• 

A visszaút már teljesen sima volt, nagyon lazán, feltett lábbal utaztunk. Nem úgy mint az a szegény kínai lány aki a célfotó előtti egy percben kezdett el rókázni. De tényleg, már feszítették a köteleket a parton és akkor. Mindent összevetve amúgy nagyon tuti kis nap volt, bár talán ez volt az első olyan túra, ahol két sörből egyet hazavittem.

Igen! Kiharcoltuk. Nem halasztották tovább. Mondjuk nem is nagyon volt már hová, mert Zolinak a hétvégén lejár a vízuma, úgyhogy nem volt kecmec, menni kellett. Már egy hete nézegettem az időjárás jelentést és nem sok jót sejtetett. A pénteket kikértük szabadnapnak, ha már előző hétvégén dolgoztunk, így már csütörtök este át tudtunk röppenni.

Az út odafelé majdnem sima volt, igazából a másfél órás útnak csak a felét töltöttük viharban és csak teljesen minimálisan csokiztam össze magam. Ja és akkor Zoli közölte, hogy ő most éppen úgy látta, hogy belecsapott a villám a gépbe és még szikrázott is. Hát köszi. Majom így még nem félt repülőn. Szerintem. Teljes mértékben egyetértek azzal az állítással, miszerint dugóhúzóba került repülőn nincsenek ateisták. Viszont legalább abszolváltam életem első repülését egy 747-es fedélzetén. Még ha picit begazolva is. A célállomáson beültünk egy standard piros taxiba, ahol indulás után megint megijedtem egy cseppet, ugyanis a bal egyben nem ült előttem senki. Itt sem sikerült még kigyógyulni az angolok marhaságából. Ellenben a taxikban kemény 5 dollárba került a csomagtartó használata.

A reptérről vezető út pont a teher kikötő mellett visz el, ami finoman fogalmazva is megdöbbentően hatalmas. Ez mondjuk nagyjából az egész városra jellemző. Mivel horizontálisan nem áll rendelkezésükre túl sok hely, így kénytelenek vertikálisan terjeszkedni. Olyannyira, hogy itt az összes busz de még a villamos is emeletes. Csoda, hogy a taxik nem.

Természetesen pénteken egész nap esett az a nyomorult eső, de úgy voltam vele, hogy ha már eljutottam ide, nincs az az özönvíz ami megállít. Később kiderült, hogy van. Erről kicsit később. Mivel a szállásunk a Kowloon félszigeten volt, elég jó rálátásunk volt a Hong Kong szigetre, sőt a kikötőnél van a parton egy árkádos rész ami alá be lehet ácsingózni esőben és csak félig csap be a víz. Innen elcsattogtunk a Star Ferry-hez, ami gyakorlatilag a vízi BKV itt a városban és Kowloon-t köti össze a szigettel. Mint kiderült a menetrend szerinti járat mellett van sétahajókázás is minden órában és bár a pénztáros kislány felhívta a figyelmünket, hogy esik (á, fel se tűnt, nem azért vagyok tökig vizes), mi mégis úgy döntöttünk, hogy addig se ázunk idekint és megyünk egy kört a ködben. Nos, a nagyjából 100 fős hajón összesen öten voltunk, plusz a 7 fős személyzet, úgyhogy az összes ablak melletti helyet kipróbálhattuk és a kávéért se kellett sorban állni. Hála a jó időnek, ezután is beltéri programot kellett keresnünk, de szerencsére a kolléga kiszúrta, hogy pont a szálloda mellett van az Űr Múzeum, azt meg szeretjük, mert hát na, űr.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Itt már erősen kezdtünk megéhezni, mire én felvetettem, hogy láttam egy "Steak House" feliratot a szálloda liftjében. Zoli ugyan figyelmeztetett, hogy az drága lesz, de gondoltam, olyan nagyon drága csak nem lehet, a legdrágább steak amit eddig ettünk 3000Ft volt. Már amikor bementünk feltűnt, hogy itt bármelyik pincér órája többe kerül mint az éves fizetésem és akkor a vendégeket meg se említettem, de gondoltam, legrosszabb esetben kérek valami olcsó csirke ételt. Amikor először megláttam a menüben az árakat még meg is örültem, mert csak 2-3000Ft-os tételek voltak rajta. Aztán feltűnt, hogy ez a borlap. És egy pohár kerül ennyibe. Aztán megkaptuk a menüt. Megkerestem rajta a főétel kategóriát, majd szorgalmasan elkezdtem csuklani. Nem mondom mennyi volt mert még mindig fáj. Legyen elég, hogy sok. Amikor kihozták a számlát majdnem kaptam egy kétoldali infarktust. Viszont! Nem vagyok nagy steak guru, de ez a cucc olyan finom volt, hogy majdnem sírva fakadtam. Persze az este eredményeképp a következő két napot a mekdönciben töltöttük, ami lássuk be, igen éles váltás, de legalább megszabadultam a visszajárótól.

Szombatra hihetetlen módon elállt az eső, úgyhogy gondoltuk bepróbáljuk a Peak-et, ahonnan állítólag igen szép a kilátás a városra. El is metróztunk a felvonóhoz, ami felvitte volna a seggünket a hegyre, csakhogy aznap nem csak mi gondoltuk úgy, hogy kilátnánk, hanem még úgy háromszáz ember. Röviden, tömören, a sor mellett volt egy tábla, hogy "várható várakozási idő 1 óra 40 perc". Na mondom addig álljatok fél lábon, meg amúgy is felhő lepte el a kilátót, úgyhogy leléptünk és felpattantunk egy emeletes villamosra, ami nagyon mókás, viszont az emeleten annyi hely van, hogy Peter Dinklage is csak lehajolva tudott volna végigkúszni rajta. Először a nagyon magas Batman-es épülethez szerettünk volna eljutni, de úgy gondoltuk, ha már sikerült leülni, megyünk még pár megállót. Így kötöttünk ki egy másik hajóállomáson, ahol csudaszép, tűzpiros, szupergyors, TurboJet hajók sorakoztak egymás mellett. Mint kiderült ezek közlekednek Makaóba. Gondoltunk egyet, ha már itt vagyunk és útlevél is van nálunk épp, átnézünk oda is. Meg hát ami turbó és jet is egyszerre, azt muszáj kipróbálni. Aztán persze ez az érvrendszer hamar megdőlt amint fel kellett ülni a ladikra amit két(!), 6000 lóerős(!), General Electric gázturbina tol előre a vízen. 80-nal. Ami első hallásra nem tűnik soknak. De az. Pláne ha hullámzik a tenger. Amíg odaértünk ketten hánytak, de én sem éreztem túl rózsásan magam. És odafelé nem volt vihar. Nem úgy, mint visszafelé. De ne szaladjunk előre. 

Mivel érkezéskor már erősen esett, úgy határoztunk, hogy bevesszük valamelyik nagyobb kaszinót, mert abból itt van pár. Szerintem fél Kína ide jár elverni a pénzét, meg még pár környező országbeli népség. A kikötőben minden kaszinónak külön buszjárata és a buszoknak külön megállója van, innen visznek egyből a bejáratig - tök ingyen, mert odabent nem csak a buszjegy, de a busz árát is el fogod játszani - ha eldöntötted melyik a szimpatikus. A hely ahol kikötöttünk irgalmatlan volt. A kaszinó maga kitett legalább három focipályát. És ez csak a földszint volt. És ebből van úgy 10-15. Amúgy nagyon vicces, mert makaói buznyákkal nem lehet játszani, hanem be kell váltani, hong kongi dollárra. Első utunk a félkarú rablóhoz vezetett, aminek nagyon találó a neve, mert szerintem ezzel nyerni nem lehet. Bár gyakorlatilag teljesen fogalmatlanul nyomogattuk, rángattuk és néha kitörő lelkesedéssel és teljesen értetlenül konstatáltuk, hogy két kagylóval és egy kakassal nyertünk 5 dollárt. Ezután bedobáltunk némi pénzt az elektromos rulettbe is, majd beváltottuk a maradék zsetont és elindultunk vissza. Amúgy a törzsközönség nem kispályás, úgy dobálták be az ezreseket (1000HKD = 30000HUF), mint ha uzsonna pénz lenne. Milliókat játszanak el percek alatt.

• 
• 

Mint említettem visszafelé is szép idő volt, úgy ugrált a hajó a vízen mint a bakkecske, nekünk meg persze muszáj volt kikérni két pohár forró kávét. Mondjuk az első negyven percben bele se mertem kortyolni, mert gondoltam, úgyis visszajön 3mp múlva. Volt pár huppanó amikor hirtelen azt se tudtam mibe kapaszkodjak, merthogy biztonsági öv az nem volt. Hong Kongba visszaérve még sikerült elcsípni az esti fényjátékot, ami abból áll hogy a vízparton álló összes épület a szivárvány minden színében villódzik, vibrál, lézerezik és reflektorozik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Vasárnap már sajnos nem volt túl sok időnk, úgyhogy végigrohantunk a Csillagok Sétányán, ahol megtaláltuk Bruce Lee és Jet Lee nyomát is kb. ötven ismeretlen helyi színész neve mellett. Innen már a reptérre vezetett az utunk, ahova hamar megérkezett utánunk egy irgalmatlan vihar is. Ennek hála vacak három és fél órás késéssel sikerült elindulni, természetesen még mindig elég nagy viharban. Volt is hullámvasutazás meg sikítozás a repülőn. Szerencsére Taipeiben már jó idő volt, így legalább a leszállást megúsztuk izgalmak nélkül.

A város amúgy nagyon izgalmas, érdekes, elég sok látnivaló van és sajnos sokat ki kellett hagynunk, úgyhogy egyszer ide még vissza kell jönni. Viszont kizárólag jó időben.

Reggel 7-kor felkelni hétvégén távolról sem tartozik számomra a kellemes élmények közé, de néha muszáj. Kedvenc túravezetőnk csak vasárnap ért rá és bár az időjósok nem kecsegtettek túl sok jóval, úgy döntöttünk, hogy elnyargalunk Jiufen-be. Állítólag ez egy szép, kis falu a hegy tetején, régi bevásárló utcákkal és egy-két látványossággal a közelben. A vonaton - ami most kivételesen hagyományos volt - még nagyon kényelmesen utaztunk, bár a biztonsági szervezés hagyott némi kívánni valót maga után. Az utolsó szerelvényről konkrétan hiányzott a hátsó ajtó, viszont betettek derék magasságba egy vasat, hogy majd az bent tart. Nyilván. És és az oldalsó ajtó is folyamatosan kinyílt.

Nem mellesleg, itt derült ki az is, hogy az egyik pólómra amin - mint megtudtam - kínai írásjelek vannak, 72-es betűmérettel az van nyomtatva, hogy "tartalék rizs". Ebben se megyek többet az utcára. És egy szavam nem lehet, hogy az itteniek mindenféle angol szavakat szitáznak a pólóikra.

Természetesen mire odaértük már esett az eső. Pontosabban Ruìfēng-ben. Onnan még buszozni kellett egy kicsit, hegynek fölfelé. Nos. A hegyen sem sütött hét ágra a nap. Konkrétan egy köddel kombinált felhőben köthettünk ki, mert amellett, hogy esett, szitált a víz minden irányból, még látni se lehetett 10 méternél távolabbra. Gyorsan bevetettünk magunkat a Old Street nevezetű kis utcába, ami megint ilyen kétszer egy sávos, gyalogos téma volt. Itt nem esett az eső, ellenben a szedett-vedett féltetőkről és ernyőkről csorgott a nyakunkba a víz.

A felhozatal nagyjából a szokásos volt. Felismerhetetlen kaják és csecsebecsék minden mennyiségben. Szerencsére akadt lehetőségünk megkóstolni pár dolgot. Sarah bevitt minket egy híresebb kifőzdébe, ahol megkóstolhattunk valami rizspuding szerű izét, édes-sós-csípős szósszal, illetve hal gombócos levest, sertés hússal vegyítve. Bár az olajos vizet levesnek hívni szerintem nagyképűség. Na de ne legyek sznob, az itt nem szokás. Természetesen itt is, mint nagyjából mindenhol, gyerek sámlira ültetik az embert, ami nekem 1,88-cal kifejezetten kényelmes. Viszont az asztal nagyon vicces volt, mert egy monopoly tábla volt rányomtatva, különféle kínai kajákkal a mezőkön. Elképzelni sem akarom, mit kap az, aki a börtön mezőre lép. Talán a halas levest.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A desszertet már egy másik helyen fogyasztottuk, ami híres a rizstál nevű édességéről. Na most, hogy hol volt benne a rizs, azt nem tudom, mert egy kis papírvödör jégkását kaptunk, édes krumpli darabkákkal. Azért akadtak valódi finomságok is, például a jégkrém szendvics, ami többnyire valóban szendvics, vagyis két szelet kenyér között egy-két gombóc fagyi. Igen, kenyér. Itt mondjuk ennek egy kicsit szofisztikáltabb verzióját árulták, két pici palacsinta között egy gombóc fagylalt. A kollégák ennél elvetemültebbek voltak, ők a tésztába csavart, zöldséges fagyit próbálták ki. Túlélték. Ennyit tudok elmondani.

A következő napirendi pont a helyiek által hordott, nagyon divatos sittes zsák, más néven esőkabát beszerzése volt, mert eddigre már a hátunk közepén - és egyéb helyeken - is esővíz csorgott. A 40 dolláros kukás zsák amúgy nagyon hasznos, bár az első próbánál szakítottam rá pár szellőzőt, az ujja meg kb. a könyökömig ért.

Innen a bányamúzeumba vezetett az utunk. Busszal. Nagy busszal. Olyan hegyi utakon, ahol otthon két személyautó is centizve fér el egymás mellett, nem, hogy két busz. És persze a szokásos, egyik oldalt szakadék, a másik oldalon sziklák. Nagyon mókás, amikor hegynek felfelé nekiáll tolatni az ember alatt a busz. Majd elfelejtettem említeni. A bánya aranybánya. Volt.

Aki esetleg azt hinné, hogy az egész napunkat a buszon töltöttük és csak cipeltettük a kényelmes hátsónkat, annak itt jelezném, hogy a bányához megközelítőleg kétszáz lépcső vezetett fel a buszmegállótól, majd ott úgy döntöttünk, nagy okosan, hogy megnézzük a hegy tetején lévő japán emlékművet. Nem lehet az olyan magasan. De. Lehet. Ha nem lépcsőztünk fél órán át, akkor egy percig se. A végén már szédültünk. És amikor végre felértünk, halál fáradtan, izzadtan, gúvadó szemekkel, levegő után kapkodva, akkor ott áll két angol nyugdíjas(!) turista, halál nyugodtan és közli, hogy ez igen magasan van. Mint a rajzfilmekben. Egy picit kétségbe estem a konditermi tevékenységem hatékonyságát illetően.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Visszafelé megnéztük az egyik aknát, meg a múzeumi részt, aminek a végén ki volt állítva egy 220 kilós aranytömb, egy szép nagy kalitkában biztonsági üvegből, de volt rajta egy luk, amin keresztül meg lehetett tapigálni. Mivel én nem hittem el, hogy ez tényleg arany, rákérdeztünk a biztonsági néninél, aki megerősítette, hogy ez bizony arany. Ennek ellenére fenntartom az állításom miszerint ez fotosopp. Egy kijelzőn még a napi árfolyamon vett értékét is kiírták, ami olyan sok volt, hogy a számjegyeket nem tudtam megszámolni benne. És az egészre volt egy darab, nyugdíjas kaliberű, negyven kilós, teremőr néni. Aha, persze. Tuti igazi volt.

A föld alól egy közeli vízeséshez vezetett az utunk, nevezetesen az Arany Vízeséshez, ami nagyon szép, ellenben mérgező, az arany kitermeléséhez használt kén és egyéb vegyszerek miatt. Mondjuk ilyen időben amúgy se akartam volna pancsolni benne. Innen gyakorlatilag egy köpésre volt már csak a tenger, egészen pontosan a Jin-Jang tenger, ami arról nevezetes, hogy kétféle színű víz találkozik ezen a szakaszon. Mielőtt elindultunk megnéztem a neten, ott nagyon mutatós képek voltak a sötét- és türkizkék tengervízről. Minket egy kicsit más kép fogadott ebben az időben, így a szürke minden árnyalatában megcsodálhattuk a kilátást.

Innen már hazafelé vettük az irányt, először egy igen tömött buszon, majd egy talán még zsúfoltabb vonaton, de ez már elég ingerszegény utazás volt, vagy csak mi voltunk annyira lestrapálva, hogy nem érzékeltük a körülöttünk lévő világot.

Utazós kaland következik. Újabban hétfőnként mítingel a csapat az irodában, amit én kifejezetten csípek, ugyanis így legalább egy fél, vagy akár egy teljes napot kényelmes forgószékben tölthet a seggem. Igen, két hónap műanyag széken görnyedés után az exchange-ben, ahol uszkve 150-200 számítógép ventillátorának sivítása mellett csücsül az ember, az ipari klíma alatt, megtanulja értékelni az ilyen apróságokat. És itt ne az otthoni, asztali gépre gondoljunk. Itt nem szempont, hogy valami halk legyen.
Ez a hét is így kezdődött és mivel most egy kicsit leült a meló már azon morfondíroztam, hogy kedden se megyek ki a szolgáltatóhoz nyomorogni, inkább punnyadok az offiszban. Ezt az ábrándomat a megcsörrenő telefon, azon belül pedig Naveed kollégám hangja törte meg. Naveed az új system architect, azaz rendszer tervező, vagy mi a szösz, ő próbálja koordinálni az embereket a káoszban. Mivel a reggeli megbeszélésen nagyjából lefixáltuk a heti teendőket, nem sok jót sejtetett, hogy hív. Egy szó mint száz, közölte, hogy a kedves vevő felrúgta a terveinket, így a keddi, éjszakai meló elmarad, helyette menjek inkább Taichungba, kellene reszelni egy kicsit az ottani hálózaton is, mert nem akar beröffenni a 4G. Jó. Hurrá.
Reggel már rutinból félkómásan lecsattogtam a -1-re a téháeserhez (Taiwan High Speed Rail, csak én már rövidítem mert jóban vagyunk, meg laza vagyok mint a rigalánc), 17mp alatt megvettem a jegyet az automatából (khm, kedves máv, tetszik figyelni?), majd elvonsyoltam magam a szevenivelvenig (7-11, ez ilyen kis kávézós, szendvicses, újságos, amiből minden sarkon van kettő), elmutogattam a fekete kávét és megkerestem a vonatomat. Ja igen, itt jelezném - többek között a honi vasúttársulásnak - hogy a 3dl-es, papírpoharas kávé, fedél nélkül, a lenyitható kisasztalon, indulástól érkezésig, nem lötyög ki. Csak így a pálya minőségére utalva. Szolidan.

Amúgy ha már itt tartunk, azt figyeltem meg, cirka két hónap után, hogy milyen sokat számít, hogy az ember milyen társadalomban szocializálódik. És most magamból indulok ki, akinek nem inge, az vetkőzzön marhagyorsan. Viszont. Amíg én reggel mondjuk halál morcosan, úgy nagyjából bárkit meg tudnék ölni, csak azért, mert toporog előttem a mozgólépcsőn, addig az itteniek mindenkivel nagyon kedvesek és tisztelettudóak, legyen akármilyen szar napjuk. Teszem azt, akkor sem kezdenek el pattogni, ha a mekiben, a pénztárnál valaki pont előttük kezdi el átgondolni a teljes étrendjét, vagy egy picit feltartja a forgalmat a taxiból kikászálódva. Sőt, tovább megyek, a múltkor a kondiban egy ilyen két méteres, yakuza kinézetű, agyontetovált állat, olyan alázattal kérdezte meg tőlem, hogy használhatja-e a padot mellettem, hogy úgy megszeppentem mint kezdő buzi a gőzfürdőben.

Na de kanyarodjunk vissza. Ez a vasútállomás is nagyjából egy kaptafára megy a többivel. Modern, mondhatni letisztult és elég nyüzsi. Természetesen itt is minden ki van táblázva angolul, úgyhogy elloholok a taxihoz, bevetődök és mutatom a telefonomban rögzített kínai írásjeleket, hogy én menni Csungva telekom, fő út 85. Gondolom. A 85-öt felismertem. Amúgy az egy dolog, hogy én nem ismerek fel egy karaktert se, de a sofőrnek is eltartott vagy fél percig mire kisilabizálta, hova megyünk. Egyre kevésbé értem ki és miért találta ki ezt a nyelvet.
Nos a többiek figyelmeztettek, hogy ez a hely (már a szolgáltató telephelye) sem egy márványpalota, de azért hű. Egy icipicit lepusztult a hely. Azt már csak szőrmentén említem, hogy itt még műanyag szék sincs, így kukáztam egy üres kábeldobot és most azon ülök. Csak egy picit vágja az ember seggét. Két perc után.

És akkor felnézel és ezt látod:

Kinyírom ha rám esik.

Egy kevés görnyedés után többeknek megkondult a gyomra, így nem volt mit tenni, ki kellett menni ebédelni. Természetesen a helyi piacra. Kínaihoz. Utcán főzőshöz. Persze nem szól az ember, mert nem akarja vérig sérteni őket, meg halványan él a remény is, hogy hátha. Hátha most jó lesz. Nem lett. Na jó, volt ehető része is, azt beismerem. A menü: szeletelt malac falatkák bundázva egy kis zsírral és még több porcogóval, csonttal (ez volt az ehető), valami hús tekercs, de nekem elég nyersnek tűnt (na ezt diszkréten visszacsomagoltam az első falat után), meg Kimchi (saláta, ehető). Az egészet lefojtottam egy 6 decis sörrel, hogy azért a kalória meglegyen. Közben a többiek szépen elfalatozgattak. Mondjuk az indiai srác csinálta jól. Ő vett egy szatyor gyümölcsöt aztán elmajszolta azt. Visszafelé vettünk egy üveg híres tajvani töményet. Kóstolónak persze. Majd meglátjuk. A rizspálinka Kínában förtelmes volt. Tanúim vannak rá.

• 
• 
• 
• 
• 

Egy megállapítással kell kezdenem. Az itteni tinik sem normálisak. Szerintem. Az van, hogy itt nagyon sok ember szemüveges. Hogy miért? Nem tudom, de majd utánajárok. Ellenben úgy tűnik, ez divatot csinált a szemüvegnek. Olyannyira, hogy olyanok is hordják akinek nem kellene. De! Üveg nélkül. És nem egy ilyen - jellemzően - csajt láttam már, hanem több százat. Üres SZTK kerettel a fejükön. Hogy verném hátba szívlapáttal az ilyet.

Na de térjünk a lényegre. A helyi túravezetőnk, Sarah lelépett a hétvégére, ez pedig azt implikálta, hogy saját orrunk után kellett mennünk. Hogy ne kavarjunk el olyan rettenetesen, a híres éjszakai piacra esett a választásunk. Volt egy sejtésem, hogy mi mehet ott, viszont lelövöm a poént, sokkal kulturáltabb mint gondoltam. Legalábbis ez. Van még pár. A helyszínre eljutni pofonegyszerű, a megfelelő metrómegállónál leszállva kb. 100 méterenként tábla jelzi az útirányt. Mondjuk enélkül se nehéz, arra kell menni amerre sűrűsödik a nép.

A piac tulajdokképp nem más mint szövevényes kis utcák halmaza, ahol - a feltehetően lakóházak aljában - vagy különféle "finomságokat" árulnak, vagy ruhaneműt és egyéb csecsebecséket. Na jó, szerintem a homlokrakodót leszámítva bármit megtalál itt az ember.

Induljunk. Eleve azzal kezdődik a dolog, hogy megkeressük a legnagyobb népsűrűséget, mert szeretjük a kihívást. Itt azonban egy két lábon járó papírlap is nehezen jutna be, úgyhogy egy picit tolakodni kell, hogy bekerüljünk az áramlásba. Hogy ezután mi jön, nehéz leírni. Gyakorlatilag a közúti forgalom és az alacsony viszkozitású folyadékok mechanikája keveredik. Vagyis adott egy - nagyon - szűk utca, ahol plusz végtelen számú ember próbál meg eljutni A-ból B-be és fordítva. Lássuk be, ez otthon se megy mindig zökkenőmentesen. A helyiek viszont nem hülyék, úgyhogy kitalálták, hogy legyen jobbra tarts és így az emberek nagyjából a tubusból kinyomott fogkrém gyorsaságával araszolnak mindkét irányba, miközben két oldalról próbálják rájuk tukmálni a portékát. Ez első ránézésre ravasz megoldásnak tűnhet, azonban van vele néhány probléma. Az egyik az, hogy ha vásárolni szeretnénk, teszem azt egy kis grillezett polipot, akkor erre nagyjából 5-7 másodperc áll a rendelkezésünkre, ugyanis megállni nem lehet. Visz magával a fogkrém. Ha ügyesek vagyunk, vagy egy picit kiszélesedik az utca, akkor ki lehet sasszézni a partvonalra, kikerülvén ezáltal a véráramból. A másik probléma, amikor az ember át akar jutni az ellenkező oldali árushoz/boltba. Az amatőr ilyenkor toporog 10 percig az út szélén, majd rádöbben, hogy reggelig itt lesz, ha nem talál ki valamit. A kicsit gyakorlottabb tovább megy, szépen átaraszol a szembe jövő sávba, majd mire a sodrás visszaviszi a boltig, szépen kigyömöszöli magát a tömeg másik szélére.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És ezt az egész logisztikát a helyiek képesek úgy megoldani, hogy közben pálcikára tűzött kajákat majszolnak. Félelmetes. Apropó kaja. Két dolgot ismertem fel a több száz közül. Az egyik a kolbász(szerűség), a másik a grillezett polip. Előbbiben nem annyira bízom miután megkóstoltam a bolti Frankfurtert, utóbbi meg még egy picit bizarr az ízlésemnek. Bár a panírozott polipcsápot már próbáltam, úgyhogy egyszer lehet, hogy erre is ráfanyalodok. Ezen kívül még rengeteg érdekes ételt lehet kapni, viszont a helyek többségénél csak kínaiul van kiírva a menü. Amit viszont angolul is reklámoztak, az a sült fagyi volt, úgyhogy gyorsan meg is kóstoltuk. Gyanakodva és nagyon óvatosan közelítettem a témához, mint kiderült, alaptalanul. Végre valami ami nagyon ász. Menta fagyi csoki borításban, ez az egész egy vékony tésztába csomagolva és hirtelen kisütve. Fantörpikus. Tovább. Lassan haladva toporogtunk a tömegben amikor megcsapta az orromat a múltkor, a hegyen érzett brutál büdös. A döglött halas, vízihullás. És utána még háromszor. Nem akarok senkit gyanúba keverni, de szerintem ez valamelyik kajának a szaga. Amit megesznek. Szerencsére ezután ismét pozitív impulzus ért, találtunk egy árust aki frissen facsart cukornád szörpöt árult. Nyamm. Mondjuk igazából cukros fű íze van, de amúgy teljesen fogyasztható. A kólánál jobb.

• 
• 
• 
• 

Átverekedtük magunkat. Kijutottunk! Hol vagyunk? Na jó, menjünk még egy kört. Így sikerült kikötni a feltételezésem szerint központi csarnokban, ami már inkább hasonlított egy rendes piacra. A tömeg megritkult, a játékgépek viszont sűrűsödtek. És itt ne a félkarú rabólra tessék gondolni, hanem a nálunk 10-15 évvel ezelőtt futott markolós automatára, amiből plüss figurákat lehet kihorgászni, céllövöldére, mahjong-ra vagy golyó terelgető játékra. Ezeket amúgy, korcsoportra való tekintet nélkül mindenki játssza. Egy kör lövöldözésbe mi is beszálltunk, 50 dollár, 12 lövés, sűrített levegős pisztolyból, amivel kis lufikat kell szétlőni a falon. Egy mesterlövész pontosságával nyírtam ki mind a tizenkét lufit, ennek ellenére nem nyertem semmit, amitől viszont annyira elszomorodtam, hogy meg is untam az egészet és a díszes társasággal hazafelé vettük az irányt.

Legközelebb viszont megkeressük a sült kígyó árust...

Fantasztikus ötletem támadt a héten. Mivel márciusban lecsengett a pandaláz (legalábbis azt hittem), gondoltam milyen jó móka lesz, megnézzük a monokróm medvéket, meg még ki tudja milyen egzotikus állatokat. Nagyon jó terv volt. Ráadásul péntek gyereknap alkalmából munkaszüneti nap volt, szombat meg valami sírtakarítási ünnep, úgyhogy tök üres állatkertre számítottam. Nos, ezzel a teóriával egy egész picit mellélőttem. A metróra már úgy szálltunk fel, hogy maximum egymás hajába tudtunk kapaszkodni, annyian voltak. Az állatkertet nem volt nehéz megtalálni, ha akartunk se tudtunk volna más irányba menni, vitt magával a tömeg. És akkor a bejáratnál megvilágosodtam. "Gyerekeknek és egy felnőtt kísérőnek egész hétvégén ingyenes." Ez állt a táblán. Taipei lakosságának minimum 75%-a rombolt befelé megállíthatatlanul és a metró folyamatosan szállította az utánpótlást. A mi társaságunk csak hat fős volt, három indiai, egy indonéz és a két magyar marha. 

A bejutás legnagyobb megdöbbenésemre viszont annál egyszerűbb volt. Minden bejáratnál van két sor, egy a jegyeseknek, egy az easy card-osoknak. Röviden tömören, metró kártyával be lehet dzsalni soron kívül. Csak lecsippantasz róla 60 dollárt - ami amúgy pofátlanul olcsónak minősül - és már bentről vigyoroghatsz az aszfalton aszalódó pancserekre. Muhaha. Aztán hamar az arcomra fagyott a vigyor. Annak ellenére, hogy ez Ázsia legnagyobb állatkertje, úgy nézett ki mint a sziget nagyszínpad az esti koncert előtt. A kajáldáknál ugyanez. Befelé menet még a kezembe nyomtak egy kis kék tombola cetlit. Annyi volt rajta (nem kínaiul), hogy 15:00. Biztos akkor van a sorsolás.

Nem gond, nézzünk állatokat. Nos, néztük mi, ahogy a csövön kifért, csak nem láttuk. Nyilván az állatkertben nem arra számít az ember, hogy minden ketrecben egymást kergetik az állatok, de, hogy húsz ketrecből egyben szúrtunk ki valamit a sarokban, a bozótos alatt, az kicsit bosszantott. Persze az állatok nem hülyék - nem úgy mint mi - és harminc fokban szépen beslattyognak a kuckójukba, aztán végigszunyókálják a napot. A fizetővendég meg kapja be. Azért nem minden állat vonult el, láttunk pl. nyulat, lovat, tengerimalacot. Tehát szigorúan egzotikus állatokat. Az indiaiakat ez nem nagyon zavarta, ők ötven méterenként megálltak egymást fotózni. Pózoltak mindennel. Pálmafával, üdítő automatával, állatos szobrokkal vagy épp egymással. A helyiek ezt a sportot egyébként sokkal magasabb szinten űzik. Ők bárkivel és bármivel fotózkodnak. Utcán, metróállomáson, metrón és mindezt a legképtelenebb pózokban. 

Megtaláltuk a koala házat. Hurrá. Onnan lehetett tudni, hogy az az, hogy húsz méteres sor állt előtte. Sebaj, napozzunk. Bejutottunk. Hiper cukik. Kell egy ilyen otthonra. Katt-katt, tovább. Keressük meg a kétszínű medvéket. Ergo a legnagyobb sort a helyen. Nem volt nehéz. Keressük a végét, áll ott egy srác kukás mellényben. Mondom, mi mennénk ide be medvelesre. Ahhoz jegy külön jegy kell. Hoppá, lehet, hogy az nem is tombola volt. Mutatom a srácnak, bólogat, ez az. De! Csak háromkor mehetünk be. Ekkor 11:15 volt. Natakarodj. Jó akkor ezt kihagyjuk. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kettő felé már legalább tíz állatot is láttunk és ebbe úgy megéheztünk, hogy beültünk egy helyi gyorsbüfébe. A menü nagyon szimpatikus volt. Csirke steak, sajt golyók, rántott csirkeszárny, csak jó lehet. Nem az volt. Megint nem. A rántott csirkemellnek álcázott csirke steak-ben több szálka volt mint bármelyik drávai halfajban, az íze pedig a szokásos kínai édeskés vacak volt. Igen, édes rántott hús. Ezek után a sajtgolyókkal szemben sem voltak nagyok az elvárásaim, de gondoltam mit lehet azon elrontani? Megoldották. Rizslisztes tésztagolyó közepén valami piros lekvár szerű izé és ez az egész panírozva. Hogy hol volt a sajt? Nem tudom. Nem is akarom tudni. De legalább a mangó dzsúsz fincsi volt, azzal öblögettem. Zolin láttam, hogy neki az üdcsi sem jön be olyan rettenetesen, bár ő szilvalevet kért. Pontosabban szilvalevet valami extrával. Nos, hogy az extra mi lehetett, azt nem tudjuk. Kóstolás után 2-3 másodperccel jött az élmény és percekig éreztem még a tarkómban is azt az édes-keserű, agysorvasztó, szemforgató, borzalmas utóízt, aminek a gondolatától több óra elteltével is kirázott a hideg. És az indonéz srác is hasonló véleményen volt.

Meguntuk a francba az egészet, lejártuk a lábunkat, próbáljuk ki a Maokong gondolát. Sima kabinos sífelvonó, semmi extra, van valami templom a hegy tetején ahova felvisz. Nézzük meg. Megkerestük a kisvonatot, mert az visz a startvonalhoz. Természetesen a felvonónál is sorba kellett állni, úgy egy fél órát, de már nagyon ment, mert egész nap gyakoroltuk. Be kell valljam, a kilátás tényleg lenyűgöző. Hegyek, völgyek, a város a háttérben és természetesen a Taipei 101. Na meg Billion, az indonéz srác, akinek ez volt az első felvonós élménye és úgy visított egész úton mint a szopós malac. Aztán fent kaptunk mi is egy kisebb sokkot, amikor öt percig sétáltunk a visszafelé induló sor mellett. 

• 
• 
• 
• 

Ha már ott voltunk, úgy gondoltuk, iszunk egy kávét az első szembejövő helyen. Az, hogy 120 tajvani dollár volt a sima kávé, az egy dolog. De, hogy olyan bűz volt a teraszon, hogy a borz sírva könyörögne a receptért, az kicsit meglepett, na. Komolyan, mintha rohasztott tej, záptojás és vízihulla szag keverékét fújták volna egy ventilátorból. Ennek megfelelően a kávét elvitelre kértük. A hegytetőn egyébként embertelen sok teaház van és a legtöbb helyen ha valaki teát kér, akkor nem egy csésze löttyöt kap, hanem egy konkrét tea készletet, gázlánggal, edényekkel és egy jó fél óra alatt, egy közepesen komplikált szertartás során lefőzhet magának egy kanna itókát. Mi inkább egy kis séta után lefelé vettük az irányt, hogy mennyit álltunk sorba azt most nem részletezném. Billion most már csak a meredekebb szakaszoknál üvöltött, ennek ellenére mi ismét jól szórakoztunk rajta.

Lent még megcsodáltunk egy zenélő szökőkutat, az indiaiak csináltak még háromszáz képet egymásról, aztán elhúztunk haza. 

Sarah, az asszisztensünk csütörtökön odatipegett hozzám, hogy szombaton ráérek-e. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar jóban leszünk, de gondoltam nem ellenkezek. Aztán persze kibökte, hogy kirándulást szervez és arra szeretne meghívni. Jó lesz az is, gondoltam, úgyis régen láttam már zöldet, Sarah pedig, ahogy jött olyan lendülettel el is viharzott, hogy majd küldi a részleteket.

Szombaton 9-re beszéltük meg a találkát a Jiantan metrómegállóba. Az úti cél a Yangmingshan Nemzeti Park volt. Mi természetesen óramű pontossággal érkeztünk, a spanyolok pedig nyilván megint késtek. Mivel innen busszal mentünk volna tovább, gondoltuk addig beállunk a sorba, mert igen hosszú volt már. Tíz perccel később meg is érkeztek a kollégák mi pedig a sor elejéről integettünk épp, amikor Sarah közölte, hogy akkor most sajnos megint hátra kell menni a sor végére, mert itt nincs olyan, hogy előre tolakszunk. Először azt hittem viccel, de nem. Tényleg végigálltuk még egyszer a sort. Ja és közben ránk szólt egy öreg néni, hogy ne kettes sorban álljunk, hanem csak egyesben, mert az a szabály. Itt kezdte picit ledobni az agyam a láncot. És még el se indultunk. 

A következő sokk akkor jött amikor beállt a busz. Kb. akkora szerkezet mint Pesten a várbusz. Konkrétan nem tudtam teljesen felegyenesedni benne. Egy kis dugóban araszolás után kijutottunk a városból és elindultunk fel a hegyre. El kell ismerjem, a busz, bár kicsi volt, de ennek ellenére nagyon fürge és fordulékony. Ez a hegyi szerpentinekkel, az állva utazással és egy bevállalósabb sofőrrel azt eredményezte, hogy úgy lifegtünk a kapaszkodókon, mint érett cseresznye a nyári szélviharban. 

Miután szerencsésen megérkeztünk, gyorsan bontottam is egy sört a nagy ijedtségre. Ezen többen megdöbbentek, amit nem igazán értettem, hiszen már tíz óra is elmúlt. Ráadásul gyerek sör volt. 0,33-as. A másodikat már elő se mertem venni 11-ig. A kis whisky rakétákat már meg se említettem, pedig azokat tényleg csak fertőtlenítés céljából vittem. Kezdésnek mentünk egy kis kört a hegyen, ami elég ingerszegény volt, pár legelésző tehenet leszámítva. A táj nagy részét fű, sás és fák váltakozása alkotta, de legalább friss levegőn voltunk végre és nem a betondzsungelben. 

Második kör gyanánt egy vízesést vettünk célba. Itt már legalább tényleg az erdőben sétafikáltunk, igaz az utolsó méteren is kikövezett úton, lépcsősorokon kellett közlekedni és ez némileg levont az élvezeti értékéből. Kb. félúton megálltunk harapni egy falatot, ahol valakinek feltűnt, hogy a 12-ből elhagytunk két embert. Mint kiderült, meggondolták magukat és visszafordultak, csak elfelejtettek szólni. Nem baj, végül is csak tíz emberre hozták a frászt. A vízesés amúgy nagyon szép volt, igazi dzsungel hangulat. Innen elég hamar visszaértünk a buszmegállóhoz és mivel még elég jól bírtuk tüdővel, meg a pofánk is igen nagy, kitaláltuk, hogy felmászunk az egyik elég meredeknek tűnő domb tetejére. Az indulási oldalon belebotlottunk egy meleg vizes forrásba, ahol mindenki a lábát áztatta, mi meg nem akartunk kimaradni a jóból, beültünk a helyiek mellé. Úgy értem Anthony és én. A többiek szimplán nyulak voltak. Mi meg majd holnap meglátjuk, viszketni fog-e a talpunk. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A hegymenet nem volt vészes, bár mire felértünk a 30 fokban, egy picit mindenkit levert a víz. Na jó, nem picit. Azóta van két új nevezetes folyó a hegyen. De olyan, hogy raftingolni lehet rajta. Fönt megnéztük a festői Fantázia tavat, amire Billion csak annyi mondott, amikor meglátta, hogy "Ezért másztunk fel ide?". De tényleg. Egy sással benőtt pici tó. Igaz ez a sás állítólag az egész világon csak itt fellelhető. Én erre, csak annyit mondtam Sarah-nak, hogy fű Magyarországon is van. Nem értékelte. Miután leszaladtunk a hegyről, megnéztünk még egy nagyon látványos tavat. Na de ez tényleg érdekes volt, úgy nézett ki, mintha tej lett volna benne víz helyett. A dolog magyarázta a talajban található kénben és a Kémia I-ben keresendő. 

Ekkorra már mindenki elég rendesen el volt pilledve, úgyhogy innen szaporán hazabuszoztunk, illetve metróztunk. Nagy szerencsénkre amúgy, mert most egy kicsit esik odakint. De csak annyira, hogy a szomszéd ház alig látszik a vízfüggöny mögött. Valahogy így:

 

Egy ideje már a levegőben lógott a dolog. Erre a hétvégére viszont egy kicsit visszavett a menedzsment az ostorcsattogtatásból és valamivel több energiával vágtunk neki a hétvégének. Az már csak olaj volt a tűzre, hogy megérkezett körünkbe Jorge, a spanyol szépfiú, aki állítólag nagy bulihuligán. Az előbbi állítást igazolását a hölgyekre hagynám, az utóbbin pedig még van mit csiszolni. Jött vele még két idősebb kolléga, Philip, meg egy svéd csóka, akinek a nevére senki nem emlékszik. Velük együtt heten, pasik, nekivágtunk a éjszakának. Hát nem ez lett életünk nagy bulija, de azért vegyük sorra.

Első utunk a Brown Sugar-ba vezetett, ami első hallásra marha jó bulihelynek tűnik, azonban a hely megközelítése során gyanúsan sok Mercedes, Land Rover, Jaguar és Bentley állt, illetve egy Lamborghini Aventador kabrió, ami uszkve egy csilliárd forint lehet átszámítva. Tekintve, hogy én az itteni, céges Sony Ericsson G508-as retrómobillal indultam útnak, nem éreztem magam elég arisztokratának a bent várható társasághoz képest. De ha már ott voltunk, legalább nézzünk be. Nos, bent természetesen mindenki kisestélyiben, öltönyben és aranyórában hallgatta az - amúgy nagyon tehetséges - néger hölgy szólóját. Mivel a mi társaságunk kb. 50%-án volt egyáltalán ing és a pultban nem láttam olyan italt amiből egy pohár kevesebbe kerülne a havi fizetésemnél, a távozás mellett döntöttünk.

Másodiknak egy bevált helyet választottunk, a Barcode nevű kocsmát. A kocsma megnevezés kicsit talán erős, otthon az ilyenre simán rásütik, hogy "lounge" vagy legalább, hogy bár. Elég puccos hely volt ez is, na. Egy lift vitt fel az ötödik emeletre, ami kapásból a bárba nyílt. A bejáratnál nyomtak ránk egy stemplit, aztán uzsgyi. Itt már nem volt mit tenni, inni kellett és mivel urak vagyunk, meg se néztük, hogy mennyibe kerül. Tulajdonképpen svéd árakkal operálnak, csak itt nem IPA-t kap érte az ember, hanem a Soproni kategóriát. A társaság már kicsit vegyesebb volt. A női nem képviselői ádáz küzdelem árán próbáltak fent maradni a minimum 10cm-es tűsarkukon, több kevesebb sikerrel, az urak pedig természetesen a fent említett hölgyeket próbálták lenyűgözni különböző módszerekkel, italokkal. Ennek eredményeképp láttam egy-két olyan borulást, hogy a csaj azt se tudta a földön, hogy merre van észak. Eddig szép és jó. Viszont. Nem táncolt senki. A zenét meg csak túlüvölteni lehetett. Tovább.

Három a magyar igazság. Átkocogtunk az ATT FUN nevü helyre. Fogalmam sincs, hogy tényleg ez-e a hely neve, mindenesetre a taxis, a végén, ez alapján idetalált. A hely hatalmas, 9 emelet. ebből legalább 3-4 emeleten volt buli. Fél óra sorban állás. Belépő. Lift. Ruhatár. És mehet is a jobb láb kétszer, bal láb kétszer. Sajnos a fiú-lány arány nem volt sokkal jobb mint a saját kis társaságunkban, de legalább voltak. Úgy fél óra után az egyik meg is kocogtatta a vállam, hogy a barátja szerint nagyon jóképű vagyok. Aki fiú. De ne aggódjak, van barátnője. Csak gondolta megjegyzi. Na itt úgy egy laza félórára lefagytam. A srácoknak már bejövök. Hurrá. 

Azért szerencsére nem kellett sokat várni és az ellenkező nem is jelezte érdeklődését. A hölgyek azonban nem élvezhették túl sokáig az osztatlan figyelmünket, ugyanis alig kezdtünk bele a táncba, a tánctér négy sarkában felállított rudakon megjelent négy, nagyon lengén öltözött csaj és rajtuk kívül csak arra emlékszem, hogy minden férfitársam nagyjából térdig nyálban nézte a performanszot. El kell menni Hong-Kongba. Meg Thaiföldre.

Úgy tartja a mondás, a csúcson kell abbahagyni, ráadásul a belépő mellé járó két ingyen italt is elfogyasztottam (mert ilyen gavallér vagyok), ezért rövid taxi vadászat után fél 5-re már otthon is voltam. És végül egy vacsoracsatás értékelés. Én. Erre az estére. Három. Pontot. Adnék.