Egy megállapítással kell kezdenem. Az itteni tinik sem normálisak. Szerintem. Az van, hogy itt nagyon sok ember szemüveges. Hogy miért? Nem tudom, de majd utánajárok. Ellenben úgy tűnik, ez divatot csinált a szemüvegnek. Olyannyira, hogy olyanok is hordják akinek nem kellene. De! Üveg nélkül. És nem egy ilyen - jellemzően - csajt láttam már, hanem több százat. Üres SZTK kerettel a fejükön. Hogy verném hátba szívlapáttal az ilyet.
Na de térjünk a lényegre. A helyi túravezetőnk, Sarah lelépett a hétvégére, ez pedig azt implikálta, hogy saját orrunk után kellett mennünk. Hogy ne kavarjunk el olyan rettenetesen, a híres éjszakai piacra esett a választásunk. Volt egy sejtésem, hogy mi mehet ott, viszont lelövöm a poént, sokkal kulturáltabb mint gondoltam. Legalábbis ez. Van még pár. A helyszínre eljutni pofonegyszerű, a megfelelő metrómegállónál leszállva kb. 100 méterenként tábla jelzi az útirányt. Mondjuk enélkül se nehéz, arra kell menni amerre sűrűsödik a nép.
A piac tulajdokképp nem más mint szövevényes kis utcák halmaza, ahol - a feltehetően lakóházak aljában - vagy különféle "finomságokat" árulnak, vagy ruhaneműt és egyéb csecsebecséket. Na jó, szerintem a homlokrakodót leszámítva bármit megtalál itt az ember.
Induljunk. Eleve azzal kezdődik a dolog, hogy megkeressük a legnagyobb népsűrűséget, mert szeretjük a kihívást. Itt azonban egy két lábon járó papírlap is nehezen jutna be, úgyhogy egy picit tolakodni kell, hogy bekerüljünk az áramlásba. Hogy ezután mi jön, nehéz leírni. Gyakorlatilag a közúti forgalom és az alacsony viszkozitású folyadékok mechanikája keveredik. Vagyis adott egy - nagyon - szűk utca, ahol plusz végtelen számú ember próbál meg eljutni A-ból B-be és fordítva. Lássuk be, ez otthon se megy mindig zökkenőmentesen. A helyiek viszont nem hülyék, úgyhogy kitalálták, hogy legyen jobbra tarts és így az emberek nagyjából a tubusból kinyomott fogkrém gyorsaságával araszolnak mindkét irányba, miközben két oldalról próbálják rájuk tukmálni a portékát. Ez első ránézésre ravasz megoldásnak tűnhet, azonban van vele néhány probléma. Az egyik az, hogy ha vásárolni szeretnénk, teszem azt egy kis grillezett polipot, akkor erre nagyjából 5-7 másodperc áll a rendelkezésünkre, ugyanis megállni nem lehet. Visz magával a fogkrém. Ha ügyesek vagyunk, vagy egy picit kiszélesedik az utca, akkor ki lehet sasszézni a partvonalra, kikerülvén ezáltal a véráramból. A másik probléma, amikor az ember át akar jutni az ellenkező oldali árushoz/boltba. Az amatőr ilyenkor toporog 10 percig az út szélén, majd rádöbben, hogy reggelig itt lesz, ha nem talál ki valamit. A kicsit gyakorlottabb tovább megy, szépen átaraszol a szembe jövő sávba, majd mire a sodrás visszaviszi a boltig, szépen kigyömöszöli magát a tömeg másik szélére.
És ezt az egész logisztikát a helyiek képesek úgy megoldani, hogy közben pálcikára tűzött kajákat majszolnak. Félelmetes. Apropó kaja. Két dolgot ismertem fel a több száz közül. Az egyik a kolbász(szerűség), a másik a grillezett polip. Előbbiben nem annyira bízom miután megkóstoltam a bolti Frankfurtert, utóbbi meg még egy picit bizarr az ízlésemnek. Bár a panírozott polipcsápot már próbáltam, úgyhogy egyszer lehet, hogy erre is ráfanyalodok. Ezen kívül még rengeteg érdekes ételt lehet kapni, viszont a helyek többségénél csak kínaiul van kiírva a menü. Amit viszont angolul is reklámoztak, az a sült fagyi volt, úgyhogy gyorsan meg is kóstoltuk. Gyanakodva és nagyon óvatosan közelítettem a témához, mint kiderült, alaptalanul. Végre valami ami nagyon ász. Menta fagyi csoki borításban, ez az egész egy vékony tésztába csomagolva és hirtelen kisütve. Fantörpikus. Tovább. Lassan haladva toporogtunk a tömegben amikor megcsapta az orromat a múltkor, a hegyen érzett brutál büdös. A döglött halas, vízihullás. És utána még háromszor. Nem akarok senkit gyanúba keverni, de szerintem ez valamelyik kajának a szaga. Amit megesznek. Szerencsére ezután ismét pozitív impulzus ért, találtunk egy árust aki frissen facsart cukornád szörpöt árult. Nyamm. Mondjuk igazából cukros fű íze van, de amúgy teljesen fogyasztható. A kólánál jobb.
Átverekedtük magunkat. Kijutottunk! Hol vagyunk? Na jó, menjünk még egy kört. Így sikerült kikötni a feltételezésem szerint központi csarnokban, ami már inkább hasonlított egy rendes piacra. A tömeg megritkult, a játékgépek viszont sűrűsödtek. És itt ne a félkarú rabólra tessék gondolni, hanem a nálunk 10-15 évvel ezelőtt futott markolós automatára, amiből plüss figurákat lehet kihorgászni, céllövöldére, mahjong-ra vagy golyó terelgető játékra. Ezeket amúgy, korcsoportra való tekintet nélkül mindenki játssza. Egy kör lövöldözésbe mi is beszálltunk, 50 dollár, 12 lövés, sűrített levegős pisztolyból, amivel kis lufikat kell szétlőni a falon. Egy mesterlövész pontosságával nyírtam ki mind a tizenkét lufit, ennek ellenére nem nyertem semmit, amitől viszont annyira elszomorodtam, hogy meg is untam az egészet és a díszes társasággal hazafelé vettük az irányt.
Legközelebb viszont megkeressük a sült kígyó árust...
