Fantasztikus ötletem támadt a héten. Mivel márciusban lecsengett a pandaláz (legalábbis azt hittem), gondoltam milyen jó móka lesz, megnézzük a monokróm medvéket, meg még ki tudja milyen egzotikus állatokat. Nagyon jó terv volt. Ráadásul péntek gyereknap alkalmából munkaszüneti nap volt, szombat meg valami sírtakarítási ünnep, úgyhogy tök üres állatkertre számítottam. Nos, ezzel a teóriával egy egész picit mellélőttem. A metróra már úgy szálltunk fel, hogy maximum egymás hajába tudtunk kapaszkodni, annyian voltak. Az állatkertet nem volt nehéz megtalálni, ha akartunk se tudtunk volna más irányba menni, vitt magával a tömeg. És akkor a bejáratnál megvilágosodtam. "Gyerekeknek és egy felnőtt kísérőnek egész hétvégén ingyenes." Ez állt a táblán. Taipei lakosságának minimum 75%-a rombolt befelé megállíthatatlanul és a metró folyamatosan szállította az utánpótlást. A mi társaságunk csak hat fős volt, három indiai, egy indonéz és a két magyar marha.
A bejutás legnagyobb megdöbbenésemre viszont annál egyszerűbb volt. Minden bejáratnál van két sor, egy a jegyeseknek, egy az easy card-osoknak. Röviden tömören, metró kártyával be lehet dzsalni soron kívül. Csak lecsippantasz róla 60 dollárt - ami amúgy pofátlanul olcsónak minősül - és már bentről vigyoroghatsz az aszfalton aszalódó pancserekre. Muhaha. Aztán hamar az arcomra fagyott a vigyor. Annak ellenére, hogy ez Ázsia legnagyobb állatkertje, úgy nézett ki mint a sziget nagyszínpad az esti koncert előtt. A kajáldáknál ugyanez. Befelé menet még a kezembe nyomtak egy kis kék tombola cetlit. Annyi volt rajta (nem kínaiul), hogy 15:00. Biztos akkor van a sorsolás.
Nem gond, nézzünk állatokat. Nos, néztük mi, ahogy a csövön kifért, csak nem láttuk. Nyilván az állatkertben nem arra számít az ember, hogy minden ketrecben egymást kergetik az állatok, de, hogy húsz ketrecből egyben szúrtunk ki valamit a sarokban, a bozótos alatt, az kicsit bosszantott. Persze az állatok nem hülyék - nem úgy mint mi - és harminc fokban szépen beslattyognak a kuckójukba, aztán végigszunyókálják a napot. A fizetővendég meg kapja be. Azért nem minden állat vonult el, láttunk pl. nyulat, lovat, tengerimalacot. Tehát szigorúan egzotikus állatokat. Az indiaiakat ez nem nagyon zavarta, ők ötven méterenként megálltak egymást fotózni. Pózoltak mindennel. Pálmafával, üdítő automatával, állatos szobrokkal vagy épp egymással. A helyiek ezt a sportot egyébként sokkal magasabb szinten űzik. Ők bárkivel és bármivel fotózkodnak. Utcán, metróállomáson, metrón és mindezt a legképtelenebb pózokban.
Megtaláltuk a koala házat. Hurrá. Onnan lehetett tudni, hogy az az, hogy húsz méteres sor állt előtte. Sebaj, napozzunk. Bejutottunk. Hiper cukik. Kell egy ilyen otthonra. Katt-katt, tovább. Keressük meg a kétszínű medvéket. Ergo a legnagyobb sort a helyen. Nem volt nehéz. Keressük a végét, áll ott egy srác kukás mellényben. Mondom, mi mennénk ide be medvelesre. Ahhoz jegy külön jegy kell. Hoppá, lehet, hogy az nem is tombola volt. Mutatom a srácnak, bólogat, ez az. De! Csak háromkor mehetünk be. Ekkor 11:15 volt. Natakarodj. Jó akkor ezt kihagyjuk.
%20.jpg)
Kettő felé már legalább tíz állatot is láttunk és ebbe úgy megéheztünk, hogy beültünk egy helyi gyorsbüfébe. A menü nagyon szimpatikus volt. Csirke steak, sajt golyók, rántott csirkeszárny, csak jó lehet. Nem az volt. Megint nem. A rántott csirkemellnek álcázott csirke steak-ben több szálka volt mint bármelyik drávai halfajban, az íze pedig a szokásos kínai édeskés vacak volt. Igen, édes rántott hús. Ezek után a sajtgolyókkal szemben sem voltak nagyok az elvárásaim, de gondoltam mit lehet azon elrontani? Megoldották. Rizslisztes tésztagolyó közepén valami piros lekvár szerű izé és ez az egész panírozva. Hogy hol volt a sajt? Nem tudom. Nem is akarom tudni. De legalább a mangó dzsúsz fincsi volt, azzal öblögettem. Zolin láttam, hogy neki az üdcsi sem jön be olyan rettenetesen, bár ő szilvalevet kért. Pontosabban szilvalevet valami extrával. Nos, hogy az extra mi lehetett, azt nem tudjuk. Kóstolás után 2-3 másodperccel jött az élmény és percekig éreztem még a tarkómban is azt az édes-keserű, agysorvasztó, szemforgató, borzalmas utóízt, aminek a gondolatától több óra elteltével is kirázott a hideg. És az indonéz srác is hasonló véleményen volt.
Meguntuk a francba az egészet, lejártuk a lábunkat, próbáljuk ki a Maokong gondolát. Sima kabinos sífelvonó, semmi extra, van valami templom a hegy tetején ahova felvisz. Nézzük meg. Megkerestük a kisvonatot, mert az visz a startvonalhoz. Természetesen a felvonónál is sorba kellett állni, úgy egy fél órát, de már nagyon ment, mert egész nap gyakoroltuk. Be kell valljam, a kilátás tényleg lenyűgöző. Hegyek, völgyek, a város a háttérben és természetesen a Taipei 101. Na meg Billion, az indonéz srác, akinek ez volt az első felvonós élménye és úgy visított egész úton mint a szopós malac. Aztán fent kaptunk mi is egy kisebb sokkot, amikor öt percig sétáltunk a visszafelé induló sor mellett.
Ha már ott voltunk, úgy gondoltuk, iszunk egy kávét az első szembejövő helyen. Az, hogy 120 tajvani dollár volt a sima kávé, az egy dolog. De, hogy olyan bűz volt a teraszon, hogy a borz sírva könyörögne a receptért, az kicsit meglepett, na. Komolyan, mintha rohasztott tej, záptojás és vízihulla szag keverékét fújták volna egy ventilátorból. Ennek megfelelően a kávét elvitelre kértük. A hegytetőn egyébként embertelen sok teaház van és a legtöbb helyen ha valaki teát kér, akkor nem egy csésze löttyöt kap, hanem egy konkrét tea készletet, gázlánggal, edényekkel és egy jó fél óra alatt, egy közepesen komplikált szertartás során lefőzhet magának egy kanna itókát. Mi inkább egy kis séta után lefelé vettük az irányt, hogy mennyit álltunk sorba azt most nem részletezném. Billion most már csak a meredekebb szakaszoknál üvöltött, ennek ellenére mi ismét jól szórakoztunk rajta.
Lent még megcsodáltunk egy zenélő szökőkutat, az indiaiak csináltak még háromszáz képet egymásról, aztán elhúztunk haza.
