Igen! Kiharcoltuk. Nem halasztották tovább. Mondjuk nem is nagyon volt már hová, mert Zolinak a hétvégén lejár a vízuma, úgyhogy nem volt kecmec, menni kellett. Már egy hete nézegettem az időjárás jelentést és nem sok jót sejtetett. A pénteket kikértük szabadnapnak, ha már előző hétvégén dolgoztunk, így már csütörtök este át tudtunk röppenni.
Az út odafelé majdnem sima volt, igazából a másfél órás útnak csak a felét töltöttük viharban és csak teljesen minimálisan csokiztam össze magam. Ja és akkor Zoli közölte, hogy ő most éppen úgy látta, hogy belecsapott a villám a gépbe és még szikrázott is. Hát köszi. Majom így még nem félt repülőn. Szerintem. Teljes mértékben egyetértek azzal az állítással, miszerint dugóhúzóba került repülőn nincsenek ateisták. Viszont legalább abszolváltam életem első repülését egy 747-es fedélzetén. Még ha picit begazolva is. A célállomáson beültünk egy standard piros taxiba, ahol indulás után megint megijedtem egy cseppet, ugyanis a bal egyben nem ült előttem senki. Itt sem sikerült még kigyógyulni az angolok marhaságából. Ellenben a taxikban kemény 5 dollárba került a csomagtartó használata.
A reptérről vezető út pont a teher kikötő mellett visz el, ami finoman fogalmazva is megdöbbentően hatalmas. Ez mondjuk nagyjából az egész városra jellemző. Mivel horizontálisan nem áll rendelkezésükre túl sok hely, így kénytelenek vertikálisan terjeszkedni. Olyannyira, hogy itt az összes busz de még a villamos is emeletes. Csoda, hogy a taxik nem.
Természetesen pénteken egész nap esett az a nyomorult eső, de úgy voltam vele, hogy ha már eljutottam ide, nincs az az özönvíz ami megállít. Később kiderült, hogy van. Erről kicsit később. Mivel a szállásunk a Kowloon félszigeten volt, elég jó rálátásunk volt a Hong Kong szigetre, sőt a kikötőnél van a parton egy árkádos rész ami alá be lehet ácsingózni esőben és csak félig csap be a víz. Innen elcsattogtunk a Star Ferry-hez, ami gyakorlatilag a vízi BKV itt a városban és Kowloon-t köti össze a szigettel. Mint kiderült a menetrend szerinti járat mellett van sétahajókázás is minden órában és bár a pénztáros kislány felhívta a figyelmünket, hogy esik (á, fel se tűnt, nem azért vagyok tökig vizes), mi mégis úgy döntöttünk, hogy addig se ázunk idekint és megyünk egy kört a ködben. Nos, a nagyjából 100 fős hajón összesen öten voltunk, plusz a 7 fős személyzet, úgyhogy az összes ablak melletti helyet kipróbálhattuk és a kávéért se kellett sorban állni. Hála a jó időnek, ezután is beltéri programot kellett keresnünk, de szerencsére a kolléga kiszúrta, hogy pont a szálloda mellett van az Űr Múzeum, azt meg szeretjük, mert hát na, űr.
%20.jpg)
Itt már erősen kezdtünk megéhezni, mire én felvetettem, hogy láttam egy "Steak House" feliratot a szálloda liftjében. Zoli ugyan figyelmeztetett, hogy az drága lesz, de gondoltam, olyan nagyon drága csak nem lehet, a legdrágább steak amit eddig ettünk 3000Ft volt. Már amikor bementünk feltűnt, hogy itt bármelyik pincér órája többe kerül mint az éves fizetésem és akkor a vendégeket meg se említettem, de gondoltam, legrosszabb esetben kérek valami olcsó csirke ételt. Amikor először megláttam a menüben az árakat még meg is örültem, mert csak 2-3000Ft-os tételek voltak rajta. Aztán feltűnt, hogy ez a borlap. És egy pohár kerül ennyibe. Aztán megkaptuk a menüt. Megkerestem rajta a főétel kategóriát, majd szorgalmasan elkezdtem csuklani. Nem mondom mennyi volt mert még mindig fáj. Legyen elég, hogy sok. Amikor kihozták a számlát majdnem kaptam egy kétoldali infarktust. Viszont! Nem vagyok nagy steak guru, de ez a cucc olyan finom volt, hogy majdnem sírva fakadtam. Persze az este eredményeképp a következő két napot a mekdönciben töltöttük, ami lássuk be, igen éles váltás, de legalább megszabadultam a visszajárótól.
Szombatra hihetetlen módon elállt az eső, úgyhogy gondoltuk bepróbáljuk a Peak-et, ahonnan állítólag igen szép a kilátás a városra. El is metróztunk a felvonóhoz, ami felvitte volna a seggünket a hegyre, csakhogy aznap nem csak mi gondoltuk úgy, hogy kilátnánk, hanem még úgy háromszáz ember. Röviden, tömören, a sor mellett volt egy tábla, hogy "várható várakozási idő 1 óra 40 perc". Na mondom addig álljatok fél lábon, meg amúgy is felhő lepte el a kilátót, úgyhogy leléptünk és felpattantunk egy emeletes villamosra, ami nagyon mókás, viszont az emeleten annyi hely van, hogy Peter Dinklage is csak lehajolva tudott volna végigkúszni rajta. Először a nagyon magas Batman-es épülethez szerettünk volna eljutni, de úgy gondoltuk, ha már sikerült leülni, megyünk még pár megállót. Így kötöttünk ki egy másik hajóállomáson, ahol csudaszép, tűzpiros, szupergyors, TurboJet hajók sorakoztak egymás mellett. Mint kiderült ezek közlekednek Makaóba. Gondoltunk egyet, ha már itt vagyunk és útlevél is van nálunk épp, átnézünk oda is. Meg hát ami turbó és jet is egyszerre, azt muszáj kipróbálni. Aztán persze ez az érvrendszer hamar megdőlt amint fel kellett ülni a ladikra amit két(!), 6000 lóerős(!), General Electric gázturbina tol előre a vízen. 80-nal. Ami első hallásra nem tűnik soknak. De az. Pláne ha hullámzik a tenger. Amíg odaértünk ketten hánytak, de én sem éreztem túl rózsásan magam. És odafelé nem volt vihar. Nem úgy, mint visszafelé. De ne szaladjunk előre.
Mivel érkezéskor már erősen esett, úgy határoztunk, hogy bevesszük valamelyik nagyobb kaszinót, mert abból itt van pár. Szerintem fél Kína ide jár elverni a pénzét, meg még pár környező országbeli népség. A kikötőben minden kaszinónak külön buszjárata és a buszoknak külön megállója van, innen visznek egyből a bejáratig - tök ingyen, mert odabent nem csak a buszjegy, de a busz árát is el fogod játszani - ha eldöntötted melyik a szimpatikus. A hely ahol kikötöttünk irgalmatlan volt. A kaszinó maga kitett legalább három focipályát. És ez csak a földszint volt. És ebből van úgy 10-15. Amúgy nagyon vicces, mert makaói buznyákkal nem lehet játszani, hanem be kell váltani, hong kongi dollárra. Első utunk a félkarú rablóhoz vezetett, aminek nagyon találó a neve, mert szerintem ezzel nyerni nem lehet. Bár gyakorlatilag teljesen fogalmatlanul nyomogattuk, rángattuk és néha kitörő lelkesedéssel és teljesen értetlenül konstatáltuk, hogy két kagylóval és egy kakassal nyertünk 5 dollárt. Ezután bedobáltunk némi pénzt az elektromos rulettbe is, majd beváltottuk a maradék zsetont és elindultunk vissza. Amúgy a törzsközönség nem kispályás, úgy dobálták be az ezreseket (1000HKD = 30000HUF), mint ha uzsonna pénz lenne. Milliókat játszanak el percek alatt.
Mint említettem visszafelé is szép idő volt, úgy ugrált a hajó a vízen mint a bakkecske, nekünk meg persze muszáj volt kikérni két pohár forró kávét. Mondjuk az első negyven percben bele se mertem kortyolni, mert gondoltam, úgyis visszajön 3mp múlva. Volt pár huppanó amikor hirtelen azt se tudtam mibe kapaszkodjak, merthogy biztonsági öv az nem volt. Hong Kongba visszaérve még sikerült elcsípni az esti fényjátékot, ami abból áll hogy a vízparton álló összes épület a szivárvány minden színében villódzik, vibrál, lézerezik és reflektorozik.
Vasárnap már sajnos nem volt túl sok időnk, úgyhogy végigrohantunk a Csillagok Sétányán, ahol megtaláltuk Bruce Lee és Jet Lee nyomát is kb. ötven ismeretlen helyi színész neve mellett. Innen már a reptérre vezetett az utunk, ahova hamar megérkezett utánunk egy irgalmatlan vihar is. Ennek hála vacak három és fél órás késéssel sikerült elindulni, természetesen még mindig elég nagy viharban. Volt is hullámvasutazás meg sikítozás a repülőn. Szerencsére Taipeiben már jó idő volt, így legalább a leszállást megúsztuk izgalmak nélkül.
A város amúgy nagyon izgalmas, érdekes, elég sok látnivaló van és sajnos sokat ki kellett hagynunk, úgyhogy egyszer ide még vissza kell jönni. Viszont kizárólag jó időben.
