Régóta kapom a macerát otthonról, hogy ha már ilyen egzotikus helyen vagyok, illene kipróbálni a hely szelleméhez illő gyümölcsöket. Fogtam hát magam egyik nap meló után és lecsattogtam a helyi puccos kis közértbe. Külön poén hogy a legtöbb gyümölcsre - minden darabra külön - olyan puha védőhálót húznak mint a reptéren a vámmentesben a viszkire. Az ilyen újdonságokkal az az egy nagy baj, hogy az ember nem igazán tudja eldönteni, hogy az adott gyümölcsnek melyik része ehető, kell-e hámozni vagy sem, a magot kipiszkálja vagy lenyomja azt is. Gyorsan átverekedtem magam az emberfej méretű, valószínűleg genetikailag módosított almákon, a snassz banánokon és az ananászon amitől már rosszul vagyok ha csak ránézek, annyit ettem már belőle és elkezdtem méregetni az egzotikumokat.
Na elég az hozzá, hogy addig ténferegtem a pult mellett amíg találtam egy kisebb doboz előre csomagolt és általam teljesen ismeretlen gyümit. A dolog úgy nézett ki, hogy három kisebb banán méretű sárgás izé be volt csomagolva egyenként egy-egy nejlon zacsiba és az egész be volt téve egy átlátszó műanyag dobozba. Eddig jó. Nézem az árát. Hú, elég húzós, 300 tajvani dollár, vagyis kicsit több mint 2000 JMF (Jó Magyar Forint). Sebaj, egyszer élünk, meg ha ilyen drága, biztos marha finom. Kosár, kassza, szoba.
Miközben pakoltam ki a szatyorból a zsákmányt érdekes szagra lettem figyelmes. A gyümölcs dobozából jött. Gondoltam talán a meleg nem tett neki jót hazafelé, bevágom a hűtőbe, nehogy megromoljon. Tettem-vettem, aztán estefelé úgy gondoltam, meg kellene kóstolni ezt a jóságot.
Nos. Kivettem a hűtőből a cuccot és olyan hullaszag csapta meg az orromat, hogy egyből eleredt a könnyem. Anyáztam is egy jó öt métereset, hogy ezek a szemetek romlott gyümölcsöt sóztak rám a boltban. A blokk persze már nem volt meg, úgyhogy mérgemben fogtam becsomagoltam egy nejlon és három papír szatyorba majd azzal a lendülettel kivágtam a kukába a teraszon. Mégse a szobába bűzölögjön.
Másnap mintha misem történt volna elmentem dolgozni. Amikor délután hazaértem, gondoltam kiszellőztetek, viszont ahogy kinyitottam az erkély ajtót ismét úgy vert orrba a hullaszag, hogy megszédültem. Na ennek fele se tréfa. A takarító személyzet csak egy hét múlva viszi el a szemetet, addig rám hívják a rendőrséget. Kétszer. Mese nincs, le kell küldeni a cuccot a WC-n. Nagy levegő, kukából kitúr, négy szatyorból kivesz, doboz kibont, egy csomagot megfog, futás a WC-hez, lehúz. Második kör - itt már erősen forgott a gyomrom - budi, leküld. Harmadik, sprint, klotyó, NEM MEGY LE! Még egyszer, lement. Huh. Levegőt kienged. Nem kellett volna.
Beismerem néha szeretek túlozni, de ezt most tessék úgy elhinni, ahogy leírom. Olyan embertelen, brutális, atom, metál, csatorna, hulla, rothadt hús és gőzölgő sz*r szag keletkezett a szobában, hogy konkrétan a teraszra jártam levegőt venni. Pedig ott se volt túl jó. Próbálkoztam én mindennel, sarkig nyitottam minden ajtót, csúcsra járattam a klímát, fújkáltam a dezodort szerte a szobában. Semmi. Nem volt mit tenni, szóltam a másik majomnak, hogy menjünk le kajálni mert én itt nem bírok megmaradni.
Szerencsére bő két óra alatt elviselhetőre mérséklődött a dögszag, úgyhogy nem kellett a teraszon aludnom. Ellenben pár nappal később - hogy hogyan arra már nem emlékszem - megtudtam, hogy ez a gyümölcs nem más mint a durian. Gyorsan bevertem gugliba aztán elég hamar megvilágosodtam. Aki kíváncsi keressen rá arra, hogy "a világ legbüdösebb gyümölcse". Állítólag ha az ember felülkerekedik a csatornaszagon, nagyon finom.
És, hogy valóban nem túloztam azt talán jól mutatja, hogy a környező országokban ki van tiltva minden közintézményből, repülőn nem szállítható és olvastam egy hírt miszerint egyszer egy kórházat is kiürítettek a szaga miatt. Khm.
