Csimpi a föld körül

Sarah, az asszisztensünk csütörtökön odatipegett hozzám, hogy szombaton ráérek-e. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar jóban leszünk, de gondoltam nem ellenkezek. Aztán persze kibökte, hogy kirándulást szervez és arra szeretne meghívni. Jó lesz az is, gondoltam, úgyis régen láttam már zöldet, Sarah pedig, ahogy jött olyan lendülettel el is viharzott, hogy majd küldi a részleteket.

Szombaton 9-re beszéltük meg a találkát a Jiantan metrómegállóba. Az úti cél a Yangmingshan Nemzeti Park volt. Mi természetesen óramű pontossággal érkeztünk, a spanyolok pedig nyilván megint késtek. Mivel innen busszal mentünk volna tovább, gondoltuk addig beállunk a sorba, mert igen hosszú volt már. Tíz perccel később meg is érkeztek a kollégák mi pedig a sor elejéről integettünk épp, amikor Sarah közölte, hogy akkor most sajnos megint hátra kell menni a sor végére, mert itt nincs olyan, hogy előre tolakszunk. Először azt hittem viccel, de nem. Tényleg végigálltuk még egyszer a sort. Ja és közben ránk szólt egy öreg néni, hogy ne kettes sorban álljunk, hanem csak egyesben, mert az a szabály. Itt kezdte picit ledobni az agyam a láncot. És még el se indultunk. 

A következő sokk akkor jött amikor beállt a busz. Kb. akkora szerkezet mint Pesten a várbusz. Konkrétan nem tudtam teljesen felegyenesedni benne. Egy kis dugóban araszolás után kijutottunk a városból és elindultunk fel a hegyre. El kell ismerjem, a busz, bár kicsi volt, de ennek ellenére nagyon fürge és fordulékony. Ez a hegyi szerpentinekkel, az állva utazással és egy bevállalósabb sofőrrel azt eredményezte, hogy úgy lifegtünk a kapaszkodókon, mint érett cseresznye a nyári szélviharban. 

Miután szerencsésen megérkeztünk, gyorsan bontottam is egy sört a nagy ijedtségre. Ezen többen megdöbbentek, amit nem igazán értettem, hiszen már tíz óra is elmúlt. Ráadásul gyerek sör volt. 0,33-as. A másodikat már elő se mertem venni 11-ig. A kis whisky rakétákat már meg se említettem, pedig azokat tényleg csak fertőtlenítés céljából vittem. Kezdésnek mentünk egy kis kört a hegyen, ami elég ingerszegény volt, pár legelésző tehenet leszámítva. A táj nagy részét fű, sás és fák váltakozása alkotta, de legalább friss levegőn voltunk végre és nem a betondzsungelben. 

Második kör gyanánt egy vízesést vettünk célba. Itt már legalább tényleg az erdőben sétafikáltunk, igaz az utolsó méteren is kikövezett úton, lépcsősorokon kellett közlekedni és ez némileg levont az élvezeti értékéből. Kb. félúton megálltunk harapni egy falatot, ahol valakinek feltűnt, hogy a 12-ből elhagytunk két embert. Mint kiderült, meggondolták magukat és visszafordultak, csak elfelejtettek szólni. Nem baj, végül is csak tíz emberre hozták a frászt. A vízesés amúgy nagyon szép volt, igazi dzsungel hangulat. Innen elég hamar visszaértünk a buszmegállóhoz és mivel még elég jól bírtuk tüdővel, meg a pofánk is igen nagy, kitaláltuk, hogy felmászunk az egyik elég meredeknek tűnő domb tetejére. Az indulási oldalon belebotlottunk egy meleg vizes forrásba, ahol mindenki a lábát áztatta, mi meg nem akartunk kimaradni a jóból, beültünk a helyiek mellé. Úgy értem Anthony és én. A többiek szimplán nyulak voltak. Mi meg majd holnap meglátjuk, viszketni fog-e a talpunk. 

A hegymenet nem volt vészes, bár mire felértünk a 30 fokban, egy picit mindenkit levert a víz. Na jó, nem picit. Azóta van két új nevezetes folyó a hegyen. De olyan, hogy raftingolni lehet rajta. Fönt megnéztük a festői Fantázia tavat, amire Billion csak annyi mondott, amikor meglátta, hogy "Ezért másztunk fel ide?". De tényleg. Egy sással benőtt pici tó. Igaz ez a sás állítólag az egész világon csak itt fellelhető. Én erre, csak annyit mondtam Sarah-nak, hogy fű Magyarországon is van. Nem értékelte. Miután leszaladtunk a hegyről, megnéztünk még egy nagyon látványos tavat. Na de ez tényleg érdekes volt, úgy nézett ki, mintha tej lett volna benne víz helyett. A dolog magyarázta a talajban található kénben és a Kémia I-ben keresendő. 

Ekkorra már mindenki elég rendesen el volt pilledve, úgyhogy innen szaporán hazabuszoztunk, illetve metróztunk. Nagy szerencsénkre amúgy, mert most egy kicsit esik odakint. De csak annyira, hogy a szomszéd ház alig látszik a vízfüggöny mögött. Valahogy így:

Egy ideje már a levegőben lógott a dolog. Erre a hétvégére viszont egy kicsit visszavett a menedzsment az ostorcsattogtatásból és valamivel több energiával vágtunk neki a hétvégének. Az már csak olaj volt a tűzre, hogy megérkezett körünkbe Jorge, a spanyol szépfiú, aki állítólag nagy bulihuligán. Az előbbi állítást igazolását a hölgyekre hagynám, az utóbbin pedig még van mit csiszolni. Jött vele még két idősebb kolléga, Philip, meg egy svéd csóka, akinek a nevére senki nem emlékszik. Velük együtt heten, pasik, nekivágtunk a éjszakának. Hát nem ez lett életünk nagy bulija, de azért vegyük sorra.

Első utunk a Brown Sugar-ba vezetett, ami első hallásra marha jó bulihelynek tűnik, azonban a hely megközelítése során gyanúsan sok Mercedes, Land Rover, Jaguar és Bentley állt, illetve egy Lamborghini Aventador kabrió, ami uszkve egy csilliárd forint lehet átszámítva. Tekintve, hogy én az itteni, céges Sony Ericsson G508-as retrómobillal indultam útnak, nem éreztem magam elég arisztokratának a bent várható társasághoz képest. De ha már ott voltunk, legalább nézzünk be. Nos, bent természetesen mindenki kisestélyiben, öltönyben és aranyórában hallgatta az - amúgy nagyon tehetséges - néger hölgy szólóját. Mivel a mi társaságunk kb. 50%-án volt egyáltalán ing és a pultban nem láttam olyan italt amiből egy pohár kevesebbe kerülne a havi fizetésemnél, a távozás mellett döntöttünk.

Másodiknak egy bevált helyet választottunk, a Barcode nevű kocsmát. A kocsma megnevezés kicsit talán erős, otthon az ilyenre simán rásütik, hogy "lounge" vagy legalább, hogy bár. Elég puccos hely volt ez is, na. Egy lift vitt fel az ötödik emeletre, ami kapásból a bárba nyílt. A bejáratnál nyomtak ránk egy stemplit, aztán uzsgyi. Itt már nem volt mit tenni, inni kellett és mivel urak vagyunk, meg se néztük, hogy mennyibe kerül. Tulajdonképpen svéd árakkal operálnak, csak itt nem IPA-t kap érte az ember, hanem a Soproni kategóriát. A társaság már kicsit vegyesebb volt. A női nem képviselői ádáz küzdelem árán próbáltak fent maradni a minimum 10cm-es tűsarkukon, több kevesebb sikerrel, az urak pedig természetesen a fent említett hölgyeket próbálták lenyűgözni különböző módszerekkel, italokkal. Ennek eredményeképp láttam egy-két olyan borulást, hogy a csaj azt se tudta a földön, hogy merre van észak. Eddig szép és jó. Viszont. Nem táncolt senki. A zenét meg csak túlüvölteni lehetett. Tovább.

Három a magyar igazság. Átkocogtunk az ATT FUN nevü helyre. Fogalmam sincs, hogy tényleg ez-e a hely neve, mindenesetre a taxis, a végén, ez alapján idetalált. A hely hatalmas, 9 emelet. ebből legalább 3-4 emeleten volt buli. Fél óra sorban állás. Belépő. Lift. Ruhatár. És mehet is a jobb láb kétszer, bal láb kétszer. Sajnos a fiú-lány arány nem volt sokkal jobb mint a saját kis társaságunkban, de legalább voltak. Úgy fél óra után az egyik meg is kocogtatta a vállam, hogy a barátja szerint nagyon jóképű vagyok. Aki fiú. De ne aggódjak, van barátnője. Csak gondolta megjegyzi. Na itt úgy egy laza félórára lefagytam. A srácoknak már bejövök. Hurrá. 

Azért szerencsére nem kellett sokat várni és az ellenkező nem is jelezte érdeklődését. A hölgyek azonban nem élvezhették túl sokáig az osztatlan figyelmünket, ugyanis alig kezdtünk bele a táncba, a tánctér négy sarkában felállított rudakon megjelent négy, nagyon lengén öltözött csaj és rajtuk kívül csak arra emlékszem, hogy minden férfitársam nagyjából térdig nyálban nézte a performanszot. El kell menni Hong-Kongba. Meg Thaiföldre.

Úgy tartja a mondás, a csúcson kell abbahagyni, ráadásul a belépő mellé járó két ingyen italt is elfogyasztottam (mert ilyen gavallér vagyok), ezért rövid taxi vadászat után fél 5-re már otthon is voltam. És végül egy vacsoracsatás értékelés. Én. Erre az estére. Három. Pontot. Adnék. 

Aki kajás sztorit várt azt el kell keserítsem, ezt a hetet megúsztuk ilyen téren, mindössze egyszer kellett kínaiban ennünk, akkor is jó csípős fűszeres dumplingot sikerült lőni, ami még ehető is volt, igaz mivel olajos szószban tálalták, szerintem több kalóriát égettem el pálcikákkal történő rögzítésre mint amennyit bevittem a 10 gombóccal. Ráadásul a hétvégén sikerült összehozni pár palacsintát is amihez találtam német, import dzsemet, igaz, vagy kétezer volt egy kis üveggel, de annál jobban élveztem. 

Ugorjunk. Teljes siker! Minimális útmutatással beüzemeltem a mosógépet és kimostam. Ráadásul sértetlenül megúszta minden ruhadarab és még tiszták is lettek. Nagyjából. Ez azért is meglepő mert egy darab felirat, annyi sincs a mosógépen semmilyen emberi nyelven. De még ábrák sem. Mutatom.

 A hétvégén végre jó idő volt, ennek ellenére nem mentünk messzire, csak a városban császkáltunk kicsit. Mit mondjak, láttunk pár érdekes dolgot. 26 fokban, tűző napon nyers húst áruló néniket (nem tudja valaki az ÁNTSZ e-mail címét?), szakadt épületek közül kiguruló zsír új BMW Z4-et, családi vállalkozásban futó hanglemez és VHS boltot (igen, kínai muzsika bakeliten és videó kazettán) plusz kávézót. Ez utóbbi azért is volt érdekes mert a szóban forgó kávézó két oldalán is egy-egy hanglemez bolt üzemelt, amiről mi azt feltételeztük, hogy nyilván versenytársak, de a tulaj nagypapával folytatott beszélgetés során - amit az unokája fordított, mert az öreg nyilván nem beszélt angolul - kiderült, hogy mind a három üzlet egy cég és az elrendezés csak a vásárlók megtévesztését szolgálja. Az öreg egyébként nagyon kedvesen és erélyesen ránk tukmált egy fél szatyor kínai édességet, ami állítása szerint finom és ráadásul nagyon egészséges. Például kinő és befeketedik tőle az ember haja, rendbe teszi az emésztést, jó a szívnek és jó nyilván lúdtalpra, maláriára, kígyómarásra is. Na jó, utóbbiakat csak én képzelem hozzá. Ízre egyébként nem volt rossz, valami szezámmagos, mákos cucc lehetett, ami egy 3x3cm-es kátrány szerű fekete lapkára lett préselve. 

Hétfőn tömegesen vonultunk újra Kaohsiungba, ahol megint alig volt időnk nézelődni, úgyhogy többnyire az ebéd levadászása közben folytattunk rövid városnézéseket. Néhány dolgot azért így is sikerült megállapítani, többek között, hogy itt mindig sokkal jobb az idő mint Taipeiben (mondjuk nem csoda, vagy 400km-rel van délebbre) és ez most március végén azt takarja, hogy napközben 30 fok van árnyékban és úgy 83%-os páratartalom, ami nem lenne gond, ha az irodákban, hotelekben és taxikban nem menne teljes gőzzel a légkondi. Ezen kívül azt is sikerült megfejtenem, hogy az időjáráson kívül miért kedvelem jobban ezt a várost. Nem, nem a kaja miatt, hanem mert itt egy kicsit szellősebbre építették a várost, kicsit szélesebbek az utak, és így elfért még egy csomó fa, ami a nyomasztó berácsozott ablakok mellett javít egy kicsit az ember közérzetén.

Apropó rács. Ezt is kiderítettem, pontosabban azt, hogy mi a búbánatért rácsozzák az ablakokat még a negyedik emeleten is. A helyzet ugyanis az, hogy az egyik leggyakoribb épülettípus, a 3-4 emeletes tömbházak egy-egy lépcsőházát általában egy család birtokolja és több generáció is lakik a szintenként amúgy elég pici lakásokban. Ennek megfelelően a szinteket belül összekötő lépcsőház felől gyakorlatilag teljesen átjárható az összes emelet, így ha bármely ablakon, erkélyen bejut valaki, az gond nélkül hozzáfér az összes lakáshoz. Ezzel a koncepcióval nekem azonban van egy komoly gondom. Mégpedig az, hogy ebben az országban olyan jó a közbiztonság amilyet még a svédeknél sem láttam. Gyakorlatilag kint hagyhatjuk a pénzzel tömött pénztárcánkat a nyílt utcán egy padon és garantált, hogy még egy óra után is ott lesz vagy valaki a benne rejlő okmányok alapján megkeres minket és visszaszolgáltatja hiánytalan tartalommal.

Én ezt két dologra próbálnám visszavezetni. Egyrészt társadalmi oka lehet, az emberek itt egyszerűen nem gondolkodnak ilyesmiben. Ha egy kávézóban nem kérek vissza pár dollár aprót, akkor a pénztáros értetlenül és kétségbeesetten próbálja a kezembe nyomni. Másrészt azt figyeltem meg, hogy az utcákon (főleg Kaohsiungban) gyakorlatilag minden lámpaoszlopon van 1-3 kamera. Nem túlzok, ebédre menet 150m alatt 19 kamerát számoltam össze. És nem csak a forgalmasabb helyeken, de minden eldugott, sötét kis sikátorban van. Nem is egy. Ennek megfelelően rendőröket nem sűrűn látni. Legutóbb láttam egyet egy kereszteződésben, szirénázva állt a piros lámpánál. Nem siettek, na. A rendőr robogók is nagyon aranyosak a kis karácsonyfadísz villogójukkal. Elias pedig egyik nap azzal a sztorival állt elő, hogy látott egy rendőrautót, amivel megpróbáltak párhuzamosan parkolni, egy két autónyi helyre, de sehogy nem jött össze nekik, úgyhogy továbbálltak.

És, hogy még egy kicsit tetézzem a furcsaságokat, valamelyik nap a városban sétálva meghallottam a Family Frost-os autó dallamát közeledni. Reflexszerűen fordultam meg, bár hihetetlennek tűnt, hogy itt is volna ilyen. Igazam volt. Nincs is. A kukásautó volt. Ugyanis itt egyrészt a közterületeken nincsenek kukák, tehát a szemetet mindenki hazaviszi (és eszükbe se jut eldobálni). Másrészt a szemétszállítás úgy néz ki, hogy adott napon, adott időben, jön a kukásautó, az emberek pedig az utcán várják a bezsákolt szeméttel, bedobálják és megy is tovább. Szerencsére azért itt az apartmanban összegyűjtik és nem nekünk kell leszaladgálni minden kedden. Persze nagyon előnyös, hogy az ember után hetente kitakarítanak, viszont akadnak érdekes dolgok is. Tegnap például amikor hazajöttem találtam három extra inget és egy farmert a szekrényemben. Remélem csak a szobaszámot tévesztették el és nem költözött be valaki a héten amíg nem voltam itt. 

Pillanat, kopognak...

Be kell vallanom, kicsit felpörgött a meló, úgyhogy nem kizárt, hogy egy darabig lassabban fogok publikálni. Amúgy annyi minden nem is történik, hogy minden nap regényeket írjak, úgyhogy türelem, posztot terem. 

Nos ezt a hetet is Taipeiben kezdtük, ahol is a hétvégi két napos folyamatos eső után, hétfőn végre kisütött a nap. Murpy. Na jó mondjuk az hogy kisütött talán túlzás, fogalmazzunk úgy, hogy világosabb szürke volt minden és egy kicsit felkúszott a hőmérő higanyszála, úgy nagyjából 25-26 fokig, ami azért így márciusban elég fura tud lenni a magyarnak. Várost nézni nem nagyon volt időnk, de lőttem pár képet szigorúan a szobám ablakából, ami ugye történetesen a belváros közepe és egy hatalmas bevásárló és szálloda komplexum, illetve ráfoghatjuk, hogy elég modern.

Elég jó példa erre nyilvános WC, ahol a bejáratnál elektronikus táblán piros illetve zöld lámpa jelzi egy kis alaprajzon, hogy melyik piszoár(!) és székelde foglalt vagy szabad. Aztán az ember elmegy melózni a kedves szolgáltatóhoz, ahol nemhogy kéztörlő vagy kézszárító nincs a WC-ben, de szappan se és olyan lepukkant, hogy először alig mertem bemenni. És ez az ország legnagyobb telekom szolgáltatójának az egyik központja. Természetesen ugyanúgy mint Kínában, itt is megtalálható az úgynevezett guggolós árnyékszék, ami egy porcelánból öntött lyuk a földben, öblítéssel. Tessék guggolni aztán hajrá. Khm. Engem speciel kicsit levert a víz amikor első nap végigrúgtam mind a 3 budiajtót és mind mögött ugyanez a koncepció fogadott. Aztán szerencsére rájöttem, hogy a terem végén lévő harmónika ajtó a joker. Megúsztam. Extra poén, hogy a kávé/melegvíz automata a mellékhelyiség bejáratánál van elhelyezve.

De ha már itt tartunk akkor térjünk át a kajára. Ha jól emlékszem kedden este ért a nagy szerencse, Haris kollégám meginvitált egy új pizzériába a közelben, próba szerencse alapon, illetve csatlakozott druszám, Zoltán is. Mivel evidencia, hogy a pizza olyan mint a szex - ha jó, akkor nagyon jó, ha rossz, akkor is jó - rááltam a témára nagy szerencsémre, ugyanis félelmetesen finom szalámis pizzát készítettek. Olyannyira, hogy az első után desszertre rendeltem még egyet. Eleinte nem akarták elhinni, hogy lenyomok kettőt is, így bőszen ajánlgatták, hogy ha megeszek egy harmadikat akkor azt kifizetik ők. Nos miután a második pizzát is játszi könnyedésggel befaltam és ők pedig megpillantották az egységárat a számlán sűrű visszakozásba kezdtek és felajánlották, hogy talán majd "next time". Ez a kis sikerélmény egyébként már úgy hiányzott mint egy falat pizza, ugyanis aznap megint sikerült nagyon tehetségesen éttermet választani délben, lévén itt a menza mint olyan nem dívik. (És ez jól is van így.) Valamelyik okos kitalálta, hogy ő látott egy szimpatikus éttermet a közelben, ahol még az emeletre is fel lehet menni! Hű! Sose ettem még az emeleten. Itt már valami motoszkált bennem, rossz előérzetem volt. Ezt az étterem kirakata csak megerősítette, ahol egész főtt disznóláb is volt a kirakatban vendégcsalogató gyanánt. Hogy itt miért nem fordultam sarkon, rejtély. Ezt követően felhaladtunk az emeletre, de már útközben megcsapott az a kellemes kifőzde szag, amit itt mindenfelé érezni. Nagy szerencsénkre, előkelő helyen, pont a konyha mellett volt még egy szabad asztal, így minden elkészült fogást egyesével végigszagolhattunk. Itt már kicsit kezdtem szédülni. Mivel helyi hülye nem volt velünk egy darab se, kézzel lábbal próbáltuk elmutogatni, hogy mit szeretnénk, bár többnyire mi is csak találgattunk, hogy mi lehet amit választottunk. Egy jó húsz perces activity után sikerült megállapodnunk az amúgy nagyon kedves pincérrel, hat főre hat fogásban. Éljen. Az örömünk nem volt hosszú életű, több okból sem. Egyrészt kb. percenként tolták ki a konyhából mellettünk a fantasztikus ételkölteményeket, amik - szerintem - többnyire sertés és marha belsőségek lehettek, többnyire főzve. Ekkor már erősen szédültem. Másrészt amikor meghozták az ételeket, újabb húsz perc activity következett, ekkor már a pincérrel és 2-3 felszolgáló kisasszonnyal, hogy melyik kaja kié, ugyanis ránézésre senki sem ismerte fel a sajátját. Harmadrészt amikor eldőlt, hogy ki mit nyert, senkinek az arcán nem lehetett őszinte mosolyt felfedezni. Én amúgy ismét piros paprikás csirkét rendeltem rizzsel, gondolván, hogy az egyszer már máshol bevált. A rizst úgy kellett elmutogatnom egy másik menü elemen, mert sehogy sem akarták megérteni. Nos ők ezt máshogy gondolták és kaptam egy tál cafatos csirkét valami ganaj barna trutyiban és mellé egy tál zöldséges belsőséget szintén barna trutyiban (bár ez más barna volt) és a közepén egy kupac rizzsel. Történt ugyanis, hogy a pincér annyira nem volt képben, hogy azt hitte, hogy én azt a bizonyos menü elemet szeretném, nem pedig csak a rizst belőle. Sebaj. Úgyis ritkán látnak a helyiek európait pálcikával csirkét hámozni. Amúgy sem voltam éhes. Annyira. 

Szerdán ismét elutaztunk Kaohsiungba, ahol egy húzós nap után az egyik kisfőnök felajánlotta, hogy elvisz minket vacsorázni egy jó étterembe. Majdnem sikerült is csőbe húznia minket, de nem tudta a pontos címet, én pedig útközben kiszúrtam egy "Europa Steak House" nevű helyet, amire a többiek hevesen bólógatta, hogy igen, igen ezt ilyen formán ők akkor most támogatnák, úgyhogy végül ott kötöttünk ki, legnagyobb megelégedésünkre, ugyanis tényleg ehető és nem utolsó sorban finom kaját szolgáltak fel. Ebédszünetekben próbáltunk kicsit császkálni a városban és egyelőre úgy tűnik, hogy ezek a helyek tök egyformák. Eszméletlen mennyiségű robogó és reklámtábla mindenütt. Szerintem ez még annak is kaotikus aki el tudja olvasni.

A szállodában egy az egyben ugyanazt a szobát kaptam mint legutóbb, viszont a recepciós hölgy közölte, hogy ez most "upgrade" azaz, hogy van valami plusz. Nos én egyetlen dolgot fedeztem fel a szobában ami változott, ez pedig a minibárként funkcionáló kis hűtő belső világítása, amit kék színűről sima fehérre cseréltek. Ki érti ezt? Csütörtökön már muszájból is ki kellett próbálnom a konditermet. Nem számítottam nagy dologra, de azért a kb. 20 éves matuzsálem kondigépek egy kicsit elütöttek a csillogó márványtól. Sebaj, a célnak megfelel. Ja igen, a másik. Minden alkalommal amikor kiszállok a liftből áll előttem vigyorogva és hajlogva egy mókus/mókusnő és mutatja, hogy erre tessék a konditerembe/étterembe. És mindezt úgy, hogy csak arra tudsz menni, tehát az eltévedésnek - még számomra is - kicsi az esélye. És honnan tudják, hogy jövök? Először a frászt hozta rám. Majdnem elfelejtettem kiszállni. Este még bepróbáltam egy klub szendvicset, hátha azt nem tudják elrontani. De. Marha jól nézett ki, csak a hús volt benne embertelenül kínai ízű. Blá. Viszont a KFC-ben a csirke mellé főtt kukoricát adnak. Csöveset. Hurkapálcán.

A mai nap mondhatni eseménytelen volt, most épp megint a vonaton ülünk és száguldunk Taipei felé, de hétfőn megint mehetünk vissza, úgyhogy akkor megpróbálok pár képet lőni a hotel 42. emeletéről, mert oda még nem sikerült felzarándokolnom, pedig állítólag jó a kilátás. 

Elkezdődött az őrület. Szerdán kitalálták, hogy csütörtökön valakinek Kaohshiungba kell mennie. Megpörgették a szerencsekereket és persze melyik majomnál állt meg? Talált. Semmi gond, végül is civilizált világ ez is, ráadásul hiper-szuper gyorsvonat megy a célállomásig. Mi baj lehet? Az indulással nem volt gond, a vasútállomás itt van a szálloda alatt, az automatából pedig gyorsan, kényelmesen és angolul lehetett jegyet vásárolni.

A vonatok nagyon sukár kis járgányok, kényelmes, dönthető ülésekkel. Természetesen percre pontosan indult. Hátradőltem, az ablak mellett ülve elővettem a fényképezőt és vártam a szebbnél szebb tájakat. Nos azt várhattam, ugyanis mint olyan, a táj érdeklődés hiányában elmaradt. Egyrészt az út felét kisebb-nagyobb alagutakban töltöttük, másrészt a "táj" düledező panelekből, a panelek között szétszórtan elterülő rizsföldekből és szürkéből állt. Ezen kívül az épületeket, de akár komplett városokat, településeket olyan szinten koncepció nélkül építik, hogy az megdöbbentő. Az hagyján, hogy nincs egységes utcakép, de az egész ország nagyjából úgy néz ki mintha valaki egy Monopoly táblára rászórt volna egy pár marék toronyházat, 6-8 kiló pléh bódét és elképzelhetetlen mennyiségű cégtáblát és neonreklámot majd az egészet utólag kereszebe-kasul behálózta volna nagyfesz kábelekkel.

Az út maga nagyon kényelmesen telt, azt leszámítva, hogy úgy fél óra után ledobta magát mellém egy fiatal srác a kezében pár szatyorral és egy eredeti, napelemes, két tenyérnyi, nagy gombos Casio számológéppel. Mi ebben a fura? Ebben semmi. De abban, hogy a számológép még mindig gyári fóliában volt és ennek ellenére a gyerek Tesco pénztárosokat megszégyenítő sebességgel számolt rajta valamit bő negyven percig, amíg leszállt, na az már elég gyanús volt. Nem tudtam eldönteni, hogy autista, vagy zseni és akárhogy néztem, nem tudtam rájönni arra sem, hogy mit a bánatot számol ezer művelet/másodperces sebességgel a becsomagolt számológépen, de törtszámok voltak a képletben az biztos.

A látogatás Kaohsiungban nem volt túl hosszú, csütörtökön mentem, pénteken már jöttem is vissza. Viszont cserébe két napig a helyi kifőzdékben ettünk a kollégákkal, akik egyébként végtelenül kedvesek voltak, mint itt nagyjából mindenki. Felejthetetlen élmény volt. Már amikor megálltunk a hely előtt felsikított a fejemben egy hang, hogy "ugye nem...". De. Végül is, azt leszámítva, hogy a kaját az utcán főzték (konkrétan a járdán, 1 méterre a forgalomtól), az edényeket szintén az utcán, egy lavórban mosogatták el (ha ezt az ÁNTSZ látná), és a választékban megtalálható volt a disznógyomor és bél is, egész ehető volt a kaja. Azt hiszem sertéshúslevest és dumplingot ettem (ez hagymás hús tésztába csomagolva), de mivel a nemzetek közötti kommunikáció néha akadozó, ebben sose lehet biztos az ember. Hogy valami íze is legyen kénytelen voltam agyon locsolni szójaszósszal és csípős paprikával. Csipegetni hoztak egy kis tofut, gazokat meg főtt disznóbőrt. Nyamm. A másnapi menü se volt sokkal jobb, kacsa tésztával. Elsőre nagyon jól hangzik, de amikor eléd teszik a tálkát amiben a kacsa gyakorlatilag tollastul van felszeletelve, hát, átgondolod az életedet. Külön érdekesség amikor a hülye európai pálcikával(!) próbálja meghámozni a húst a bőrtől és csontoktól. Aztán persze tudom én, nem kellene ennyit finnyáznom. Velünk volt pl. Elias nevű kollégánk, aki egy nagyon rendes korombeli srác El Salvadorból, viszont szegény gyereket szó szerint könnyebb átugrani mint megkerülni. Nem vicc, a srác kb. 200 kiló és nálam egy jó fejjel alacsonyabb. Na ő nem igazán válogatott, sőt amikor közölték vele, hogy a levesből a repeta ingyen van, lelkesen integetett, hogy igen persze, kér még. Itt egy kicsit kezdtem félni, hogy ha nem lesz elég neki a kaja, befal minket is. Ja és mindent csilivel és csípős paprikával eszik. De a legdurvábbal.

Este elmentünk egy étterembe ahol volt angol menü is és nem kellett zsákbamacskát rendelni. Én piros paprikás csirkét kértem (nem, ez nem az a paprikás csirke ami otthon divat), ő valami csípős tésztát. Persze az enyém is úgy csípett mint az állat, alig bírtam megenni, a végére már komolyan szédültem. Na Elias még megküldte az ő adagját egy kis tányérnyi erős paprikával, majd miután benyomta megkóstolta az enyémet is és közölte, hogy ez nem is csíp annyira. Zárójelben azért megjegyezném, hogy a gyerek úgy izzadt kaja közben, hogy hoztak neki egy törölközőt. Patakokban folyt róla a víz, de láthatólag élvezte. Nyilván megivott a kajához vagy öt sört is, szegény pincérnő, nem győzte kihordani, olyan sebességgel itta.

Az estét egy nagyon szép öt csillagos szállodában töltöttem, Elias is ott lakik egészen májusig, úgyhogy egy szava nem lehet. Pláne hogy reggelire is elkészítik a kedvencét a dumpling levest. Természetesen csilipaprikával. Mondom még egyszer, reggelire. 

Pénteken meló után indultam is vissza Taipeibe, szuper vonat, szuper táj, minden szuper. Négyszáz kilométer másfél óra alatt, tényleg nem rossz. Nem MÁV kategória. Estére a spanyol srác guglizott egy spanyol éttermet ami szerencsére a szállástól két sarokra volt. Részéről a terv az volt, hogy majd hú de milyen jókat eszünk. Nos mi Zoli kollégámmal már kóstoltuk a spanyol konyhát és bár jobb mint a kínai, azért azoknak is lenne még mit tanulniuk. Azt hiszem öt vagy hat féle rágcsát hoztak az étteremben, ugyanis itt nem nagyon van olyan hogy valaki magának rendel egy tál ételt. Inkább a csemegézzünk a közösből a jellemző. Végső soron egyáltalán nem volt rossz, volt májkrémes kenyér, sertésborda, sült krumpli, olíva, rák meg pár apróság és persze jófajta chilei bor.

Zárás előtt a pincér, a szakács és még két ember a pincében rendezett egy kis élő zenés estet, ami kifejezett felüdülés volt a sok komolyzene után. Ja igen. Ebben az országban bárhova megy az ember, mindenhol klasszikus zene szól. Nem vicc, a vasútállomáson, a reptéren, a munkahelyen, helyenként az utcán(!) hangszórókból is azt játsszák. Talán, hogy ne vágják fel az ereiket az emberek ebben az esős, szürke időben. 

Egyrészt mert most van egy kis időm, másrészt mert megtaláltam a galéria funkciót. :) Szóval tegnap a közepesen pocsék idő ellenére úgy döntöttünk, hogy nem ücsörgünk a szobában és a bosnyák kollégával Harissal ellátogattunk Tamsuiba. Ez a hely gyakorlatilag a sziget északi vége, itt torkollik a Tamsui folyó a Kelet-kínai-tengerbe. A metró végállomástól még egy kicsit buszozni kellett, ami, tekintve, hogy az első pár megálló után egyedül maradtunk a buszon a sofőrrel, aki elég rosszul (sehogy) beszélt angolul, izgalmas kalandnak ígérkezett. Ennek ellenére simán odataláltunk, bár a következő megálló nevét a kijelzőn összepárosítani a megállók listájával nem volt triviális. :)

A hely tulajdonképpen egy tengerparti település egy kikötővel és egy szép hosszú mólóval, aminek az aljában különböző turistákra szakosodott bolt és falatozó van. Itt egyből ki is szúrtunk egy kókuszdió üdítő standot, ahol frissen lékelt tekegolyó méretű kókuszból lehetett szürcsölni a naftát. Ízre kicsit édesebbre számítottam, de talán csak azért mert én a Bounty csokiból indulok ki ha kókuszról van szó. Amúgy nagyon finom és kb fél liter lötty simán volt benne, úgyhogy konkrétan már kezdett zsibbadni a kezem mire a kb 2 kilós diót kiürítettem. Ezután rámentünk egy tengeri herkentyűs standra is, mondván kóstoljuk meg a rántott polip csápot is. Legnagyobb meglepetésemre, nem volt ehetetlen, bár az erősen fűszerezett panír sokat dobott az ízvilágon. Kis flangálás után Haris kiszúrta, hogy hajókázni is lehet, sőt, a hajó visszavisz a metró végállomásához, úgyhogy megvettük a jegyet kemény 50 dollárért (kb. 350Ft) a kis kínai lélekvesztőre és nekivágtunk a visszaútnak. A hajó gyomrában a dízel alig volt hangosabb egy közepes ipari gyártelepnél, úgyhogy a kilátásról csak üvöltve tudtunk értekezni. Érkezés után még beültünk egy kávéra egy színvonalasabbnak kinéző helyre, ahol harmadszori kérésre sikeresen kihozták a két kávét, igaz a kolléga a jeges verziót kapta a forró helyett amit kért, de fél óra teraszon ücsörgés után már nem próbált meg újat kérni, inkább lehúzta és elhúztunk. 

A városban még beültünk egy olasz jellegű étterembe, ahol pizzát is készítettek. Az étlapon kemény 5db pizza volt a választék, majd miután kiszúrtam a legszimpatikusabbat a pincér közölte, hogy az sajnos 'sold out', vagyis elfogyott. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de tisztelettel kérdem, hogy tud egy pizza elfogyni? Elfogyott rá a sajt? Vagy a sonka? Mindegy a második találat már nyert, úgyhogy rámentem arra. Hogy milyen volt? Nos nem vagyok egy agresszív ember, de otthon az ilyet simán ráborítom a pincér fejére, egy na ne vicceljünk felkiáltással. Itt viszont - tekintettel az alternatívákra - jóízűen elfogyasztottam egy helyi sör kíséretében, amiről előtte Haris figyelmeztetett, hogy borzalmas. Véleményem szerint a Kőbányai/Szalon vonalon mozog, ami azért itt elfogadhatónak mondható. Külön érdekesség volt a kilátás a vasúti pályaudvar várójára, ahol pad nem lévén, egy irgalmatlan csarnokban, mindenki a földön piknikezett, miközben mi az emeleten falatoztunk. 

Azt hiszem elhamarkodott volt az a kijelentésem, hogy ez a hely egy az egyben Kína. Egyrészt, ami elég hamar feltűnt, hogy a robogósok nem akarnak lépten-nyomon átgázolni rajtam a járdán, másrészt, találtam ehető kaját, így talán nem kell a kollégáimat elfogyasszam. Hagymával. A motorosokra visszatérve itt a járdát csak parkolásra használják, arra viszont mindenhol, így úton-útfélen motorok és motor szervizek váltják egymást. A robogós penetráció itt is hihetetlen méreteket ölt, azzal a különbséggel, hogy míg Kínában elektromos, addig itt benzines kétkerekűt használ mindenki.

Ez persze meg is látszik a levegő minőségén. Röviden: borzalmas. Aki itt egy kis friss levegőt akar szívni az néha gyújtson rá egy barna szofira. 

Na de, mivel nekem se autóm se motorom, első nap meg kellett találni a metrót. Megkérdeztem a portást, aki értetlenül csóválta a fejét, hogy "nó inglis, nó inglis". Sebaj, milyen nehéz lehet a városközpontban megtalálni a metrót ami angolul is ki van táblázva. Nos, eléggé. Például mutat egy nyíl balra, hogy MTR (ez a metró), viszont ott egy fal van. Legalább könnyen ki lehet szúrni a turistákat, ők azok akik bután nézik a falat, vagy épp tipródnak egy helyben, hogy na most akkor hogyan tovább. Ezt követően már csak négy kört mentem potyára a föld alatt különböző táblákat követve mire nagy nehezen megtaláltam a bejáratot a kék azaz "Banan" vonalhoz. :)

Amúgy az emberek normálisak, szépen sorba állnak az érkező metróhoz, nem tolakodnak, nem lökdösődnek. És persze ezerszer modernebb minden mint otthon. A metró automata, mindenhol kijelzőkön leshetjük, hogy hány másodperc(!) múlva jön a következő (és tényleg akkor jön), az utazásokért pedig arányosan kell fizetni, mágneskártyával, a kijáratnál. Természetesen minden szép tiszta, mintha új lenne, ez viszont el is illan amint kiérünk a felszínre. Szemét ott sincs, csak irgalmatlanul lepukkant házak mindenütt. Még a városközpontban is. Két toronyház között egy kis düledező leveses bódé ami előtt a szakács/felszolgáló/pincér hölgy az utcán egy lavórban mosogatja az edényeket.

Pénteken munkaszüneti nap volt, gondoltam flangálok kicsit a városban meg a folyóparton, ahol egy park is van és amúgy sincs messze. Nos a fenti videón amúgy az említett park bejárata látható. Belülről. Igen, beengedik a forgalmat. Ráadásul 5-6 felüljáró vezet a park fölött, ami szintén sokat hozzátesz a természet közeli érzéshez. Szerencsére volt azért nyugisabb része a parknak, ahol az emberek nagy része egy számomra érthetetlen oknál fogva a középsz*rnak is alig titulálható kilátást fotózta (értsd: félig kiapadt folyó, panelek a túlparton, beton, beton, beton). Egy napra ennyi elég is.

Mivel nem tudni, mikor kell tovább utaznunk, gondoltam a Taipei 101-et sem kellene kihagyni, úgyhogy szombaton délután fel is kerekedtem. Nagyon jól kifundáltam a tervet, 6-körül odaérek, épp lemegy a nap, szép kék lesz az ég és talán a kilátás is jó lesz. Na most két dologgal nem számoltam. A tömeggel aki fel akar jutni és a szmoggal amitől kettőig nem lehetett ellátni. Ezt leszámítva az épület elég impozáns, az alsó szinteken embertelen luxus várja az arra látogatókat minden üzletben és a lift tényleg nagyon, nagyon gyors (~17m/s). Aranyos amikor 10-15 ember egyszerre kezd tátogni és grimaszolni mert eldugult a fülük. Természetesen mire felértem segg sötét volt amire rátett egy lapáttal a szmog is, úgyhogy a kilátás finoman fogalmazva silány volt. Plusz pont, hogy erre a jegykiadó kisasszony is felhívta a figyelmemet mielőtt kicsengettem a lóvét.

Hazafelé hívott a kollégám aki ugyanitt kapott szállást mint én, hogy harapjunk már valamit. Szusi lett a nyertes, ráadásul a futószalagos verzió, ilyet még úgyse láttam alapon. Ötletes megoldás, de miután rájöttünk, hogy rendelni is lehet és nem kell feltétlenül a szalagon várni egy jó falatra, elég hamar megkerültük a rendszert és betoltunk egy pár lazacosat. Zárásként pedig egy jól hideg sört azért illett még meginni.

Holnap állítólag esni fog, úgyhogy TV nap lesz, de sose higgy az időjósnak. :)

Elköszöntem a többi majomtól. Látszott rajtuk, hogy nagyon fognak hiányolni. Nagyjából úgy, mint Ace Venturát a szerzetesek. Ferihegyen meglepően kicsi volt a tülekedés, minden gyorsan, flottul ment és csak kétszer próbáltak meg hitelkártyát rám erőltetni. Mivel időm volt még bőven, türelmesen végighallgattam mindkét hölgyet, akik egy ipari darálót is megszégyenítő sebességgel hadarták a szuperebbnél szuperebb kedvezményeket és előnyöket meg, hogy ez a hülyének is megéri, nekem meg aztán pláne. Mondjuk érdekes esettanulmány lehetne egyszer az is, hogy az amúgy kedvesen és nagyon meggyőzően mosolygó hosztesz hölgyek ábrázata, hogyan fordul egy határozott 'köszönöm nem' után vörösen izzó terminátor tekintetbe.

Frankfurtban az egyetlen gyanús esemény az volt, amikor a körülöttem ülő csíkszemű társaság egyik tagja - feltehetőleg - vietnámi csattogás után hibátlan magyarsággal kezdett el üvölteni a gyerekével. És itt még nem ittam. Szerencsére a repülőn is a közelben foglaltak helyet és így Bangkokig hallgathattam a míves anyázást. Tulajdonképpen, így utólag, az a tíz és fél óra nem is volt olyan szörnyű, leszámítva, hogy a mellettem ülő csaj majdnem végig aludta és wc-re nem tudtam kicsámpázni. Sebaj. 

Leszállás után az első gondolatom a "Bangkok, ragyogó napsütés, 32 fok, 99% páratartalom anyááááád!" volt. Gyakorlatilag 10 perc után göndör voltam. És az egy majomnál elég hülyén néz ám ki. Itt az eddigi német precizitás és technika is hamar köddé vált, a beszálló kapunál pl. egy A4-es lapra volt kinyomtatva az induló járat száma, amit egy szimpatikus thai fiatalember a levegőbe emelve jelezte, hogy lehet jönni beszállni csókolom. Ezután ismét éles váltás következett, ugyanis a Thai Airlines repülőjén nem hogy minden ülésben TV, de játékkonzol(!) is be volt építve, bár azért ne GTA-re gondoljunk a repertoárnál. Ezen kívül végre szimpatikus és csinos légikísérők teljesítettek szolgálatot a gépen (a német nagyik után). Mivel Bangkokban "csak" 3 órát kellett várni a csatlakozásra egy picit már kezdtem megfáradni és gyorsan kértem is egy viszkit az egyik kimonós kisasszonytól. Szerencsére deciben mérte, úgyhogy innen elég gyorsan eltelt az út. 

Érkezés után már csak fél órát kellett sorban állni, hogy beüssék a turista vízumot az útlevélbe, miután az ügyeletes tiszt kifogástalan angollal (értsd: én jobban beszélek kínaiul és én csak két szót tudok) megkérdezte, hogy tán mit keresek én itt. Mivel csak egy órát késett a gép a sofőr is nagyon kedves és vidám volt (nem), de itt már pont nem érdekelt semmi, csak, hogy lássak végre egy jó nagy ágyat. És így teljesüljön minden kívánságom, mert az apartmanban az ágy a szoba 95%-át teszi ki. Igaz ez egy 10nm-es apartmanban nem nagy teljesítmény.

Egyelőre ennyi, villany leó, vízszint, jó éjt, folyt köv. 

Csimpi over and out.