smc_ 2025.01.11. 09:48

Csimpi vonatozik

Mivel a két gyerek mellett az interkontinentális kalandok száma egy kicsit megcsappant, be kell érjem olyan izgalmakkal, minthogy hazautazunk Magyarországra. Vonattal. A két gyerekkel. Meg az asszonnyal. Meg a kutyával. Karácsonyra. 1400 km-re. 16 óra alatt. Jó esetben. Voltak már jobb ötleteink is, na.

Először még az a gondolat is felmerült, hogy sima ICE-vel menjünk amíg lehet, meg valami nemzetközi gyorsvonattal legalább Pestig. Onnan meg már megoldjuk valahogy. Szerencsére nem emellett a megoldás mellett döntöttünk, mert a 16 óra ücsörgés alatt valószínűleg maradandó sérülések keletkeztek volna egyik-másik családtagon. Cserébe felfedeztük az Österreichische Bundesbahnen által üzemeltetett, úgynevezett NightJet vonatokat. Érdekeség amúgy, hogy a Deutsche Bahnnak nincs semmilyen éjszakai, pontosabban hálókocsis vonat megoldása, ellenben pl. a MÁV-val és az EuroNight vonatokkal. A honlapjukon cserébe lehet jegyet venni a Németországot érintő magyar, lengyel, horvát és osztrák éjszakai vonatokra.

Nosza, nézzük meg hány átszállással lehet eljutni Budapestre. Én is meglepődtem a találat láttán, mert volt egy azaz egy átszállásos megoldás. Mint kiderült Aachen egész frekventált vasúti csomópont Köln előtt és a belgiumből vagy Hollandiából érkező vonatok nagy része itt is megáll, a mi nagy szerencsénkre. Így a Brüsszel - Bécs NightJet is, Bécsből pedig már simán haza lehet ugrani egy EuroCity-vel vagy egy RailJettel. Megvettük a jegyeket oda-vissza, de azért bennem volt egy jó adag izgalom tekintettel arra, hogy a német vasút pontossága (hiszen hiába az osztrák pontosság, ha a német infrastruktúrán kell leküzdeni a táv kétharmadát) lassan a magyaréval vetekszik és az átszállásra mindkét irányban kb. 18 percünk volt.

Egy héttel az utazás előtt kaptam egy SMS-t és egy email-t az ÖBB-től, hogy a vonatunk indulását áttették 21:10-ről 19:50-re(!). Nem voltam boldog mert egy kedves kollégámat kértem meg, hogy ugyan vigyen már ki minket az állomásra és a korábbi időpont már elég necces volt neki is a meló miatt, így végül a kedves felesége fuvarozott ki minket Lewis Hamiltont megszégyenítő tempóban. Kihajtogattuk magunkat, a gyerekeket, a kutyát, meg a 26 kilós disznóbőr hajókoffert, aztán irány a peron. Akinek van gyereke az tudja, hogy kisgyerek mellett a legfontosabb kellék indulásnál nem a sapka, a sál, vagy a kisautó, hanem az ÉTEL. Ritkán szoktunk eljutni a kocsiig az “ééééhees vagyooook” vezényszó elhangzása nélkül. Ennek megfelelően egy púpos szatyor kiflit, kakaós és pizzás csigát, müzli szeletet és irgalmatlan mennyiségű gyümölcsöt vittünk magunkkal a koffer mellé, aminek a fele az első 20 perc várakozás alatt elfogyott. Nem, nem a felnőttek ették meg. A másik dolog, amit kisgyerekes szülők erőn felül próbálnak elkerülni, az a várakozás. A felnőttek is nehezen bírják, hát még a három-négy évesek. Na de sebaj úgyis mindjárt jön a vonat. Ugye? 19:45-kor azért már kezdtünk aggódni, hogy nincs kiírva a peronon semmi. Az ÖBB mobilapp továbbra is határozottan 19:50-et predesztinált, a DB pedig az eredeti, 21:10-es időpontot jelölte meg indulásra. Na mindegy, más vonat nem nagyon volt az állomáson, csak észrevesszük ha begördül. Amikor is, 19:47-kor a nagyobbik gyerek bejelentette, hogy “Apaaa! Jön a kakaaaa!”

Hagyok időt feldolgozni. A legközelebbi műveleti központ az állomás másik végében, az akció maga legalább 5 perc és a vonat hivatalosan 3 perc múlva indul. Ezt szaknyelven úgy hívják, hogy dilemma. Gatyát mosunk út közben vagy lekéssük a vonatot? Megbeszéltük a tettessel, hogy most egy picit megpróbálja bent tartani a macit a barlangban, mert ha most elindulunk simán bukjuk a hazautat. Várunk tovább, a vonat sehol. 19:50, semmi. A gyereknek már lilul a feje. Kiírják a kijelzőre, hogy 21:10. Grrrr. Várjunk még egy kicsit. Semmi. Jó, nincs mit tenni, bemondom az all in-t, futás. Gyerek a hónom alatt, Ari Vatanent megszégyenítő technikával cikázok az emberek között az aluljáróban, bőröndök felett ugrunk át, becsúszva siklunk át egy néni és a járókerete között, tekegolyóként borítunk fel egy teljes kínai turistacsoportot akik épp egy liftből özönlenek ki, a háttérben robbanások mindenhol, lassított felvétel, csöpögő izzadtság, eltorzult arc, véres atlétatrikó, elérjük a WC-t. Csapó.

Fizetős. Lever a víz. A németek kb. Annyira digitalizáltak mint Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki. 10-ből 9 helyen csak kp-val lehet fizetni a tizedik helyen meg csak a nyamvadt EC kártyájukkal. De ma rám mosolyog Fortuna, az automata elfogad standard Visa/MasterCard kombinációkat is. Futás be. Az első foglalt. A második üzemen kívül. Több nincs. Ááááá! Oké, vészhelyzet van, Irány a női. Siker! Van szabad. Dolog letudva, futás vissza. Cikázás, szaltó, becsúszás, robbanások, vetődés, peron!

20:20, vonat sehol. Kezdek morcos lenni. 20:38, begördül egy szép hosszú, lila szerelvény. Juhéééé, ez a miénk! Megvan a kocsi is, felhányok mindenkit, keressük meg a kabinunkat. Megvan. Nagyon zsír, sínen vagyunk, szó szerint. Innen már nem lehet gond. Hááááát. Csak épp nem indultunk el. Várunk, várunk, semmi. 21:16-kor nagynehezen kigördül a szerelvény az állomásról. Itt már azért tapintható volt a vérnyomásom a homlokomon is.

Mielőtt elindultunk volna otthonról, próbáltam sorra venni, hogy milyen vészhelyzetek érhetnek minket útközben (meteor becsapódás, földönkívüliek támadása, csatlakozás lekésése, stb.) és ennek megfelelően próbáltam felkészülni. Még mondtam is a feleségemnek, hogy én azért csak elteszem a hat éve szekrényben porosodó, utolsó darab kutyapelénkát. Áááá minek? Mondja ő. Sose lehet tudni. Sose lehet tudni… Mondom én.

Utaztunk vagy 10 perce, amikor is a kutya elkezdett különös, nyüsszögő hangokat kiadni és a fejével próbálta kinyitni az ajtót. Ajjaj. Ennek pisálnia kell. Na és ekkor belém csap. Mit hagytam otthon? Na mit? Nem a meteor eltérítő lézert, nem az ufó semlegesítő sprét, nem, nem. A kutyapelénkát. Baszki. Jó semmi gáz, fél óra a következő megálló, addig kibírja. Az állat már bő húszonöt perce böködi a kezemet az orrával, hogy “háengedjémákiteparasztmertmentenbepisálok”, de az állomás még sehol. Késünk. Még fél óra. Minimum. Baaaszki. Vészhelyzeti üzemmódba kapcsolok. Kaptunk kis üveges ásványvizet. Szemrevételezem. Azt tudom, hogy felnőtt férfiaknál ugyanez Cappy-s üveggel működik. Bár a kutyának nem lesz triviális elmagyarázni, hogy akkor ezt most oda bedugjuk. De hát szükség nagy úr. Vaaaaagy van ugye kakizacsi. Ááá, strukturálisan nagyon instabil. Rizikós lenne. Ekkor jött a szikra, az ötlet, gyulladt ki a villanykörte a feleségem feje fölött! Hát a kisebbik gyerek pelenkája nem jó rá méretben?

Szerintem ezt a tekintetet az is érti akinek nincs kutyája. Néztük egymást egy darabig, Zsömle a “főnök, de tényleg, ez most mi a f*sz?” tekintettel, én meg a “hát barátom a szükség törvényt bont” kifejezéssel az arcomon. A puding próbájára szerencsére nem került sor, mivel befutottunk Koblenz festői vasútállomására. Természetesen mire megállt a vonat én már az ajtónyitón feküdtem, hónom alatt a kutyával. Ez ilyen visszatérő motívum, hogy toalettre kívánkozó élőlényekkel a hónom alatt közlekedek, erős idegállapotban. Ajtó nyílik, leugrunk. Na most a vasútállomás egyáltalán nem volt különleges, sima, nagyjából tiszta peron, a késő esti óra ellenére elég sok várakozó utas és a fejünk fölött úgy négymillió-kilencszázezer lux fényerővel világító, darabra kb. öt-hatezer neoncső. Csak hogy mindenki jól lássa mi történik. Nos aki járt már vasútállomáson, az tudhatja, hogy a peronokat - sajnos - nem kifejezetten állat toalett barátra szokták tervezni. Itt se volt ez másképp, padok, padok, lépcsők, oszlopok. Mivel a vonat menetrendszerint 3 percet állt, én meg kifejezetten nem szerettem volna egy szál pulcsiban a kutyával a téli német éjszakában ragadni, az állat erős noszogatásába kezdtem, mondhatni futva próbáltam megpisiltetni. A próbálkozást ismét siker koronázta, úgy telibe vert egy oszlopot, hogy szerintem utána kitették az a sárga “vigyázat csúszik” táblát ami a szupermarketekben szoktak a tejes pult mellé amikor léket kap benne valami. És még nem utaztunk két órája!

Na de, vissza a vonatra. Mindenki lehiggadt, senkinek nem kellett egészségügyi sétát tennie. Aludjunk. Szóltam a mogorva kinézetű, de amúgy nagyon kedves kalauznak, hogy akkor itt lenne az idő a székeket ággyá transzformálni. Ő ezt igen gyakorlottan, 20 másodperc alatt meg is oldotta és innentől kezdve már sokkal nyugodtabban utaztunk. Maga a hálókocsi amúgy - annak ellenére, hogy ez egy régebbi generációs szerelvény volt - abszolút otthonos és meglepően modern, na jó nem modern de szinte új állapotú volt. Volt benne három brutálisan masszív ágy egymás fölött (mi ebből csak kettőt vettünk igénybe), egy kis mosdó, tükörrel, poggyásznak hálós rekesz, egy asztalka és szerencsére konnektor is. Kalauzunk magunkra is hagyott minket minden további információ nélkül, de hát azt ugye tudjuk, hogy kell aludni, nem kell bemutatni, csak megoldjuk magunk is. Egy gyors kő-papír-ollóval eldöntöttük, hogy én alszom fent a nagyobbikkal, a feleségem meg lent a kicsivel, aztán visszafelé majd cserélünk. Kaptunk egy menő létrát is, a két gyerek természetesen egy teljes órán keresztül mászkált megállás nélkül fel és le az ágyak között. Amikor megunták, gondoltam felmászom én is és megpróbálok legalább egy kicsit pihenni. Igenám, de ekkor döbbentem rá, hogy az emeletes ágy nettó 170 centiméter magasan van és semmilyen azaz semmilyen korlát vagy egyéb alkalmatosság nem gátol meg abban hogy az este folyamán k*rva nagy port verjek fel, egy irgalmatlan puffanás keretében, miközben a fejem szétloccsan az alant álló asztal szélén. A feleségem bátorított, hogy neeeem fogsz leesni ne f*ssál, de miután felvilágosítottam, hogy még nem kötöttem életbiztosítást, ő is elkezdett mérsékelten aggódni. Mondom én nem hiszem el, hogy abban az országban ahol egy nagyobb hókupacot is körbekerítenek sárgavillogós kerítéssel ott ezt így lehet művelni. Na addig-addig túrtam, amíg a matrac alá begyűrve találtam egy kifeszíthető hálót hevederekkel. Tudtam én! Már csak fel kell szerelni. Smafu. Sz*r negyven perc alatt kész is volt a konstrukció, ami a leesésemet ha nem is gátolja meg, arra mindenképp jó, hogy belegabalyodjak és fejjel előre csapódjak a padlóba ahelyett, hogy lapjával landolnék.

Gondolom ez most mindenkit meg fog lepni, de nem ez volt életem alvása. Ráadásul úgy, hogy mielőtt lefeküdtünk, az egyik állomáson sikerült elcsípni egy pár kilobájt mobilinternetet ami épp elég volt arra, hogy megtudjuk, a vonatunk már a negyedik állomásra érve is másfél órát késik. Na ennyit a 18 perces átszállásról. Az esélytelenek nyugalmával tértünk nyugovóra, de nyilván egész este azon paráztam, hogy hogy a bánatban fogunk Bécsből hazajutni.

Reggel olyan öt óra körül felébresztett az asszony, hogy egyrészt kimenne pisilni és mivel nem kaptunk kulcsot a kabinhoz, engedjem már vissza ha végzett (legalább nem a hónom alatt kellett őt is elvinnem a WC-re), másrészt, képzeljem el, pontosak vagyunk, Münchenből már menetrend szerint indultunk. Itt azért felszaladt a szemöldököm a tarkómig, hogy ezt vajon milyen téridő ugrással sikerült kivitelezni, de erre azóta sem derült fény. Cserébe kaptunk nagyon finom reggelit. A vonaton. Zseniális!

Bécs központi vasútállomására hat azaz hat perc késéssel érkeztünk be. Egy 13 óra 3 perces úton. Csakmondom. Na ezért iparkodtunk, hogy biztos elérjük a csatlakozást mert azért nem kicsi a bécsi pályaudvar. Én rohanok elől a gurulós kofferrel, rajta ül a kisebbik gyerek, mögöttem lohol az asszony a nagyobbikkal meg a kutyával. Egyszer csak hallom, kiabál, “ájjámeg ájjámeg!”. Hátra se néztem csak visszakiabáltam, hogy “Mérájjakmámeg? Nemállunkmeg!”. “Deájjámámegb+!”ć»™£€»ń∂ß!” Nézek hátra, ott állnak mind a hárman és a kutya épp birodalmi lépegető pózban nyom egy akkora kuglófot a Hauptbahnhof kilences peronjára, ami egy rottweilernek is becsületére válna. Ha vasutas szakember olvasná a blogot: állatbarát peronok! Nagyon fontos!

Elértük a pesti EC-t, hát mit mondjak, nem volt nehéz kiszúrni az egyetlen vonatot ami Kelet-Európába indult. Ennek ellenére nem volt igazán panaszunk, egy román kocsiba sikerült a neten helyet foglalni, nem volt egy mai darab, de nem volt rossz állapotban, bár a falakba és kárpitokba negyven éve beivódott nikotint Lézer Jani se tudta volna letagadni. Pestre egész simán beértünk, igaz amikor behaladtunk a Keletibe, a nagyobbik gyerek megkérdezte, hogy “Apaaaaa, miért megyünk ilyen nagyon lassan?”. Mondom addig örülj amíg nem keresztbe megyünk a vonattal.

A hazafele út szerencsére sokkal eseménytelenebb volt. Leszámítva egy tízes szintű hisztirohamot a kicsitől Salzburg állomásán, ahol visszafelé átszálltunk (hogy miért, ne kérdezzétek, Bécsben is lehetett volna, így dobta ki a gép), a tényt hogy a bőröndünk immár 36,3 kilogrammot nyomott és hogy a csatlakozás késett egy órát (amit megint behozott a fennmaradó távon), nem történt semmi izgalmas. Még a hónom alatt se kellett senkit a WC-re cipelnem.

Szólj hozzá!

smc_ 2025.01.10. 17:26

Csimpi kalandozásai az egészségügyben

Disclaimer: A történetben szereplő egészségügyi alkalmazottak egy kivétellel mind színvonalas, - az én megítélésem szerint - szakszerű ellátást nyújtottak, az interakciók során kedvesek, empatikusak voltak. Innen is csókoltatom őket.

Szóval az van, hogy negyven felett az emberen néha olyan dolgok is elromlanak aminek addig a létezéséről sem tudott. Na jó az is lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé gimiben biosz órán Lovas tanár úrnál. A slamasztika ott kezdődött amikor nagynehezen kezdtem végre legyűrni egy halaszthatatlan karácsonyi influenzát. A szenteste amúgy is túlértékelt, mennyivel jobb már három Neocitránnal meg fél deci köptető sziruppal ülni a fa alatt. Nem? De. Naugye. Szóval olyan huszonhetedike magasságában épp az udvaron kódorogtam amikor olyan érzésem támadt mintha Chuck Norris páros lábbal, nekifutásból, egy felém száguldó vonatból kiugorva és két-három, a hátára szerelt rakétával megtámogatva, tökön rúgott volna. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy a legközelebbi fekvő alkalmatosságon gyorsan vízszintes testhelyzetet, azon belül is magzat pózt veszek fel, majd jelezvén a helyzet súlyosságát, középhangos jajgatásba kezdek. Mivel a jajgatás sajnos egészségügyileg nem sokat javított a helyzetemen, kedves apósom az eltorzult arcbérencezésemet látván, úgy döntött, ennek fele se tréfa, szakembert kell hívni. Az OMSZ becsületére válva - utólagos elmondás alapján - 15 perc alatt a kint volt egy kocsi, majd három kedves - és a feleségem szerint rendkívül jóképű - mentős tiszt trappolt be és hajolt fölém mindenféle szerkezettel. Addigra már sikerült belém tölteni egy lovaknak való fájdalomcsillapítót, aminek köszönhetően egész kultúráltan el tudtam mondani, hogy kb. hol és mi fáj. Szerencsére a mentősök is úgy ítélték meg, hogy valószínűleg nem szimulálok és felajánlottak egy fuvart a legközelebbi sürgősségi betegellátó osztályra. Ekkor láttam utoljára Chuck Norrist is.

Némi zötykölődés után meg is érkeztünk a Debreceni Egyetem épületegyütteséhez, ahol szerencsére már olyan jól voltam, hogy négyrét hajtogatva ugyan, de saját lábamon vonszoltam be fonnyadt porhüvelyemet a betegfelvételre. Útközben az egyik fiatal mentőtiszt azzal nyugtatott, hogy szerinte úgyis egyből átküldenek az urológiára, szóval úgy hat óra alatt végezhetünk is. Hogymivan? Na de ne szaladjunk előre. Mivel a kedves feleségem is velem tartott, engem leültettek egy sarokba amíg ők leadták a drótot a pultnál. Az egyik mentős tiszt búcsúzóul annyit mondott, hogy “8-10 óra alatt lehet, hogy végzünk is”. Mondjuk nem kongott az ürességtől a váró, az biztos. Ja tegyük hozzá, hogy mivel EU-s TAJ kártyám van de magyar állampolgár vagyok az adatfelvételnél azonnal összeomlott a rendszer ettől a kombinációtól, úgyhogy sikerült külföldi állampolgárként felvenni a lakcímem pedig “0001 Külföld” lett. Hát levelezni nem fogunk.

Az első interakció rögtön egy mellettem ülő beteggel történt, aki közölte, hogy ő négy és fél órája vár egy ultrahangra. Őőő. Vártunk, vártunk, emberek jöttek mentek különböző szobákba, mentősök, ápolók szaladgáltak mint a mérgezett egér, nagyjából mint egy sürgősségin gondolná az ember. Úgy fél óra után azért elkezdtem morfondírozni, hogy ugyan lesz-e kontaktusom igazi orvossal is vagy megszakértjük egymást a többi beteggel a folyosón. Nyilván tisztában voltam vele, hogy nem vagyok életveszélyes állapotban, de azért egy helló mizu jól esett volna. Nos türelem orvost nem de triázst(!) terem. Egy óra várakozás után behívtak a triázsolóba ahol kb 3 perc alatt csináltak egy EKG-t, vettek vért és kikérdeztek, hogy miért vagyok itt. Amit ugye már elmondtak a mentősök a betegfelvételen. Ja meg gyorsan beütöttek egy branült. Mondom, ez minek, már műtenek is? Ja nem, csak ha bármit be kell adni, akkor már ne kelljen ezzel szarakodni. Sebaj. Jó, menjek ki, majszólnak. Amúgy a szemem sarkából még láttam, hogy zöld, 4-es kategóriába kerültem ami a folyosón elhelyezett A4-es papír szerint 60 percen belüli ellátást jelent. Muhaha. Rajtam kívül a listában amúgy az összes beteg vagy sárga 3-as kategóriában volt vagy a négyesben.

Második óra. Időközben annyira belejöttünk a várakozásba, hogy gondoltam nem ártana felkészülni, hátha tényleg itt fogunk sátrazni még pár órát. Megkértem a kedves feleségem, hogy ugyan csalogasson már elő egy üveg vizet a váróban lévő automatából, de erre csak értetlenül nézett rám. Én meg vissza, hát mondom ott villog, odamész, bedobsz pár érmét és kis szerencsével kiad egy flakon Szentkirályit. Mondja, hogy az nem úgy van mert lehet hogy be van kapcsolva, de egy döglött csótány sincs benne, nem hogy víz vagy egyéb üdítő. Nahát, sebaj mondom, nézd ott egy ballonos víz automata. Amihez nincs pohár. Na ekkor felajánlotta, hogy ha megígérem, hogy úgy 10-15 percig életben maradok akkor keres egy büfét és hoz vizet meg némi szénhidrátot. Az akciót siker koronázta, a négyórás zárás előtt 5 perccel sikerült megvásárolni az utolsó két fóliás szendvicset megy egy flakon vizet.

Két és fél óra. Szólítanak. Ilyenkor minden beteg úgy ugrik fel mintha kihúzták volna a nyerőszámait a skandináv lottón. Én is. Rohanok, hátha történik valami. És történik is. Bejutok AZ orvoshoz. A doktornő amúgy halál kedves, ő is megkérdezi mi a panaszom, neki is elmesélem. Megint. Hát akkor gatya le! Megvizsgál, hümmög. Hát ezt meg kellene ultrahangozni. Nahááááát, gondoltam. Jó rendben. Kapok egy sorszámot és egy beutalót(!) az ultrahangra, ami az alagsorban van amúgy. De ne menjek oda, üljek vissza a váróba, figyeljem a kijelzőt a plafonon és majd ott fogják írni a számomat. Ja meg kaptam egy fél decis műanyag poharat (olyat amiben a vásárban a presszókávét adják), hogy az UH után akkor ebbe majd produkáljak egy középsugarasat és kopogjak be a kettes triázsba, ott tudom leadni. Jó. Kiültem, vártunk tovább.

A kijelzőn konkrétan egy darab árva szám, annyi se jelent meg. Ült velem szemben egy fiatal lány, ő ultrahangra ÉS röntgenre várt. Megegyeztünk, hogy ő sokkal jobban megszívta. Időközben arra lettem figyelmes, hogy a folyosón most már az orvosok is szaladgáltak, kerekes székes betegeket tologattak, beutalókkal szaladgáltak. A mellettem ülő idősebb hölgynek konkrétan ott a váróban adtak be savlekötőt a branülbe. Lehet, hogy én vagyok a finnyás, de nekem ez azért egy kicsit unortodox volt.

Úgy a negyedik óra magasságában gyanús lett, hogy másfél órája egyetlen szám sem jelent meg a nagy szent kijelzőn. Így a feleségem gondolt egyet és leslattyogott az alagsorba, hogy mizu, majd miután visszatért mondta, hogy üljünk már át oda mert kevesebben vannak meg amúgy is. Lementünk, ott is volt egy “betegfelvétel” nevű pult, ahol kisvártatva megjelent egy életkedvvel közepesen átitatott középkorú hölgy. Kaptunk az alkalmon és gyorsan, de persze tisztelettudóan megérdeklődtük, hogy amúgy nemekelleesetleg leadni itt a fent kapott beutalót. De. És a kijelző? Azt a nappali műszak használja. Mi nem. Őőőőő.

Na innen már villám gyorsan történtek a dolgok. Úgy egy óra várakozás után behívtak az ultrahangra, ahol egy nagyon kedves doktornő - akiről kiderült, hogy a sógorom barátnőjének a nővére - nagyon tüzetesen átvizsgálta a problémás területet. Semmi halálos, itt a lelet, fáradjak vissza a sürgősségire, majszólnak. A sürgősségire visszatérve gondoltam szólok annak a pár embernek akikkel időközben összehaverkodtunk, hogy amúgy ne várjanak a kijelzőn a sorszámra, hanem nagyon gyorsan szaladjanak le a radiológiára, különben megvárhatják a nappali műszakot.

Ugye volt még egy házi feladatom amit az én részemről már rutinosan megoldottam, viszont a kettes triázsból sem első, sem második  kopogtatásra nem nyitott ajtót senki. Na sebaj, az egyesben úgyis nagy a forgalom. Épp jött ki egy nagyon rózsaszín ruhás nővér, szolidan megkérdeztem, hogy az anyagot hol tudnám biztonságba helyezni. A következő párbeszéd zajlott le:

  • Tegyele!
  • Őőőő, elnézést, de hova?
  • TEGYELE!
  • De, hogy itt az ajtó előtt?
  • Jöjjön be! TegyeLE!
  • Kezicsókolom, értem, de HOVA (**zmeg)?

Na ezt meghallotta egy, a jelenleginél mérföldekkel segítőkészebb nővér is aki megmutatta a TÁLCÁT! Illetve elhangzott tőle a következő:

  • Név van rajta?
  • Hát ne tessék haragudni de nem tartok magamnál vészhelyzet esetére alkoholos filcet, szóval honnan (az anyámból) lenne?
  • Hát név kéne rá nem?
  • No shit Sherlock! De, igen, szerintem kéne rá.
  • Mondja, mi a neve!

Esküszöm így történt. Letépett egy darab papírt, ráírta a nevemet és RÁTETTE A POHÁR TETEJÉRE. Kafka forog a sírjában. Következő lépés: várakozás.

Öt és fél óra. Megint szólítanak. Látom a többi beteg rosszalló tekintetét, hogy én bemehetek. Velem most történni fog valami. Kicsit szarul is érzem magam miatta. Egy harmadik doktornő. Neki is előadom a történetet. Már rutinból. Ő is megvizsgál. Hmm, hmm. Át kellene menni az urológiára. Itt véletlenül felröhögtem. Este nyolc óra lehetett talán. Egyikünk se volt már nagyon humoránál. Jó. Hol van az urológia? Hármas épület, nincs messze, az egyes meg a kettes után. Elég egyértelműnek tűnik. Így első hallásra. Ha az ember nem tudja, hogy a Debreceni Egyetem Klinikai központja kb 25 épületből áll. Na mi elsőre a szülészeten kötöttünk ki. Ott az éjszakai portás nagyon kedvesen útbaigazított minket, így csak 10-15 percet bolyongtunk a zergeb*szó hidegben és a vak sötétben.

Hat óra. Nagynehezen meglett az urológia. Sehol senki. Se portás, se orvos, se betegfelvétel. Senki. Kóvályogtunk már az épületben vagy 5 perce mint fing a gatyában amikor összefutottunk egy nővérrel. Elmondása szerint ő nem is ide van beosztva, de látta a portást, szól neki. Szólt. Az meg szólt az orvosnak. Mindjárt jön, fennforgás van az osztályon. Üljünk le, várjunk. Ójeeeee! Öröm az ürömben, hogy nem volt előttünk senki.

Egész hamar előkerült az orvos is, neki is előadtam a balladámat, ő is megvizsgált. Kicsit megnyomkodta a problémás területet, én egy kicsit összepisiltem magam, majd felállította a diagnózist. A javallat, két doboz Cataflam. Itt már vinnyogva röhögtünk a feleségemmel. Viszont igaza lett a mentős tisztnek. Hat óra alatt végeztünk. Plusz gyógyszertár.

De! Azt hitted, hogy vége van mi? Közel se!

A nehezén szerencsére túl voltam, de jelentősen nem javult az állapotom. Szerencsére a fájdalomcsillapítók segítségével utazásra képes állapotba kerültem, így két nappal később visszavonatoztunk a hanyatlani nyugatra. Mivel nem igazán állt be további javulás az állapotomba, érkezésünk után egyből becsattogtam az itteni sürgősségire, bár egy kicsit csaltam, mert itt már egyből az urológiára baktattam.

Röviden, az adatfelvétel után 5 perccel behívott egy végtelenül kedves doktornő. Neki is elmeséltem a kálváriámat, ott helyben csinált egy ultrahangot, vérvételt, illetve a kezembe nyomott egy vonalkódos, lezárt, leplombált(!) mintavételi poharat, hogy akkor ebbe egy középsugarasat legyek olyan kedves, illetve jön és megmutatja hova tudom majd letenni ha kész és egyből utána szóljak a betegfelvételnél az asszisztensnek is, hogy végeztem. Öt perccel később ismét megjelent a doktornő a váróban egy lelettel és egy recepttel antibiotikumra, porbiotikumra és fájdalomcsillapítóra. A vérvétel eredményét nem kell megvárnom, ha találnak valami ami fontos akkor majd FELHÍV. Köszönéstől köszönésig 29 (huszonkilenc) perc telt el.

Záró gondolatok:

Nem, nem azért írtam ezt le, mert mindenszarista vagyok. Sem azért, mert máshol kolbászból lenne a kerítés. Kevés dolog fekete-fehér, ez sem az. De tegyük a kezünket a szívünkre, ha bárkit megkérdeznénk az ismerőseink közül, biztos vagyok benne, hogy kapásból fel tudna sorolni három rémtörténetet a magyar egészségügyből. Meg pozitív élményeket is természetesen, de nem ezek vannak túlnyomó többségben. Megszoktuk már. Szerintem érdemes azon elgondolkodni, hogy mire az ember odakerül, hogy öregen, elesetten, talán segítség nélkül egészségügyi ellátásra szorul, akkor azt milyen körülmények között kell átvészelnie. Mert az ember még így “fiatalon” simán kitérdeli a 6-8-10 órát, akár fájdalmak közepette is, de 20-30 év múlva - ha megérjük - mi is úgy ülhetünk egy tolószékben órákra magunkra hagyva, információ és segítség nélkül, mint jó páran abban a váróteremben. Vagy lehet úgy is, hogy valaki mindig “fogja a kezünket”, segít, elmagyaráz, kísér minket és mindezt ezt olyan rendszerben teszi, ami arra van optimalizálva, hogy minél kevesebb időt töltsünk betegségben vagy akár csak várakozással. Megoldásom nincs, de azt látom, hogy lehet így is és úgy is.

Szólj hozzá!

smc_ 2022.09.26. 13:30

Csimpi Németországban - Kolbász, kerítés, csokigyár...

Maradjunk annyiban, hogy nem teljesen vakon lőttük ki Aachent (háháá!) a térképen. Egyrészt szeretett munkaadómnak van egy irodája a közelben (ahol már 13 éve sikerült némi időt elütnöm), másrészt van itt egy nem teljesen elhanyagolható csokigyár. Ahol féláron meg lehet vásárolni az összes általuk gyártott csokit. Ami finom. Nagyon finom. Added bonus, én is, és a kedves feleségem is ugatjuk a németet. Meg egy kicsit talán Zsömle kutya is. De ez a poszt most nem arról fog szólni, hogy mi a jó a hanyatló nyugaton (majd lesz olyan is, amúgy meg a csoki), hanem, hogy mi az amiben amúgy speciel még - hogy polkorrekt legyek - lenne hova fejlődniük.

20220917_154014.jpg

Mivel egyrészt nekem is volt személyes tapasztalatom az itteni berendezkedéssel, illetve kollégák, barátok által, plus saját utánajárással igyekeztünk minél több információt begyűjteni, eddig viszonylag kevés nagyobb pofára esést sikerült abszolválnunk. Arra például tisztán emlékeztem, hogy bő tíz évvel ezelőtt, amikor az Aldi kasszánál átadtam a pénztáros hölgynek a céges Master Cardomad, úgy nézett rám, mint valami hülyére, hogy mit akarok ezzel én itt, hiszen mindenki tudja, hogy Németországban csak egy úgynevezett EC (talán régi nevén EuroCard?) kártyával lehet fizetni. Némi készpénzt hátrahagyva és természetesen teljesen megszégyenülve hagytam el a kasszát, csak hogy bő tíz évvel később letaglózva konstatáljam, hogy a helyzet vajmi keveset javult. Annyit mindenképp, hogy most már a nagyobb boltok többségében egy Visa vagy egy MC kártya nem jelent gondot, de a standard továbbra is a girocard (leánykori nevén EC). Természetesen minden bankszámla mellé jár egy ilyen, többnyire ingyen, én is kaptam, majd amikor hirtelen szerettem volna rendelni a neten valamit, tűnt fel, hogy nem a megszokott 16 jegyű kártyaszám van rajta, hanem konkrétam a bankszámlaszámom. Természetesen ez Németországon kívül több mint használhatatlan, ennek megkerülésére minden banknál lehetőség van egy "rendes" hitelkártya igénylésére. Pénzért. Természetesen. Innen is üdvözlöm a Revolut feltalálóit!

Jaaaa és a legjobb - ami a feleségem szerintt csak engem zavar - hogy a számlámon történt _bármilyen_ pénzmozgás 2-3 munkanap alatt manifesztálódik az applikációban. És az egyenlegemen. Mert mi a francnak kéne neked tudni hogy épp most mennyi pénz van a számládon?!

Ami szintén nem volt meglepetés, de ettől függetlenül frusztráló, hogy a kedves bennszülöttek imádják a PAPÍRT. Értsd, mindent, mindent levélben akarnak megbeszélni veled. A banktól a héten konrétan kaptam egy levelet arról, hogy a telebank appban sikeresen aktiváltam a virtuális bankkártyámat! (Nem, még mielőtt felmerül, a virtuális bankkártyával sem lehet online fizetni).

A fenti kettőből gondolom egyenesen következik, hogy a készpénzt is nagyra tartják. Cash is king! Gondolom ezt abból, hogy amíg kis hazánkban most már a szombati piacon a hentesnél és a sajtosnál is tudok kártyával fizetni a mobil terminálon, addig itt Köln Neumarkt legnagyobb plázájában sem fogadták el a plasztikot négy gombóc fagyiért. Se a gyrososnál. Se a Kioskban (=Traffik). Ja és ha nem saját automatából veszel fel kápét, az +5 euró. Vagy ahogy a gyerek mondja, ejujó (ezt mire kisakkkoztam, hogy mire gondol...).

Hogy egy kicsit zöldebb témát is érintsünk, amit speciel nem tudtam, hogy itt a környéken _irgalmatlan_ mennyiségű tehenet tenyésztenek. Illetve ennek következtében tehénszart. Mindenhol. De tényleg. A lakóparkok tőszomszédságában is. Na jó a város szélén, de akkor is. Meg hát a passzát viszi minden felé. Ma reggel a vonat konkrétan olyan trágya szaggal állt be az állomásra, hogy szerintem nőttem tőle két centit, de lehet, hogy holnapra kirügyezek, hétvégére meg termést is hozok.

Apropó vonatok. Az egyik kollégám ijesztegetett első héten, hogy hát a Deutsche Bahn szolgáltatásai azért vetekszenek, sőt helyenként alulmúlják a MÁV-ét. Költői túlzásnak gondoltam, meg hát - bár tízen éve itt él - biztos nem vetkőzte még le teljesen az akkoismindenszar mentalitását. Hát nem.

Szcenárió egy: Ködös augusztusi hétvége, Csimpinek haza kell repülnie a hétvégén egy kis autós kalandra. Kinézte előre, hogy milyen vonattal jut el a Köln-Bonn Légikikötő egyes termináljához. Nézett rögtön kettőt is, mert paragép, biztos ami tuti. Megveszi a vonatjegyet online, nem olcsó, de van. Az indulás napján azért ránéz még egyszer az applikációban, csak, hogy biztos jól memorizálta a vágányszámokat és az átszállára jutó időt, amikoris két kisebb infarktus között megfagy a vér az ereiben, pirossal villog a képernyőn: "a vonat nem áll meg az állomáson". A másik se. A @}]ħ&#$ߣ÷”#&'"+ @#&{ł&[Đđ fĐđ[NYÁÁÁÁD!!!! Nagyjából ezek a gondolatok futottak át az agyán. Oké, B terv. Asszony kivisz kocsival. Nem jó, két gyerek, kínlódás, nyafogás, agyvérzés. Megy egy IC is. Hmmm. Annyi rá a jegy mint a repülőre Pestig. Nem baj, legalább a család nem kínlódik fél napot. Oké. Vasútállomás, IC beáll, 3 vonatnyi ember felszáll (természetesen mind a két kimaradó vonatról erre akart mindenki felszállni), állóhely sincs már, de többen át akarnak jutni 20 kilós gurulós bőrönddel a kocsi egyik végéből a másikba, mert neki ott folgalt helye van. Egy anyuka félúton babakocsival és gyerekkel a plafonra tapad, hogy alatta elférjen Brünhilde a rózsaszín gurulóssal, többen olyan tornagyakorlatokat mutatnak be ami egy olimpikonnak is becsületére válna. Köln. Leszállünk, a csatlakozzás ugyanarról a vágányról indul(na). Ki van írva. Nyugi. Jönnie kéne már. Két perc van indulásig. Egy. Hopp! Eltűnt a kiírás! Mi van arra az épp beguruló vonatra írva két vágánnyal arrébb? Köln Flughafen. A @&#Ł$$[$đ!"[Đđ  &>Đ[>!%NYÁÁÁÁD!!! Fut, fellök két fiatalt. Mondom FIATALT! Kibírják. Vetődik, megvan! Hab a tortán, hogy amúgy pontosan beértünk a célállomásra.

Szcenárió kettő: Csimpinek el kellett bumliznia Zsömlével Hannoverbe. Vonat kinéz, szuper, vegyünk jegyet. A kutyának is. Ja, hogy azt csak offline lehet, vagy automatából vagy a jegyirodban. Jó nem gáz, 5 perc séta a Hauptbahnhof, relatíve flottul elmakogtam a nagyon kedves néninek, hogy hova meg mikor. Pipa. Másnap reggel 5:51-kor indult volna a vonat. Para apa megint nem bírt aludni, ránézett a menetrendre, hogy mizu. Agyhalál, infarktus, piros villogóval: "Journey Cancelled". %!+"/C"X"+![Đđä@&#>@&#>ÁÁÁÁÁÁÁÁD! Jó nem baj, majd másfél óra forgólódás és 4 óra alvás után elmegyek kocsival. **sszátok meg. De mondom azért reggel még ránézek. Hát a piros villogó sehol, a vonat menetrendszerint közlekedik. ... ......... Oké, kimegyünk, tényleg jön, felszállunk, átszállunk, gyors, kényelmes, ha egyszer feljut rá az ember. Visszafelé az út eseménytelen, Kölnben átszállás. Ott írom ezeket a sorokat. Mert ráérek. Mert a csatlakozás késik. 35 percet. 50-et. 70-et. 80-at. Begurul a következő járat. Felszállok inkább arra. Most úgy néz ki 9 perc késéssel beérünk.

Noch dazu, a vonatozás most, hogy elmúlt a 9 eurós ticket, konkrétan aranyárban van. Jó, ha az ember időben megveszi a jegyet, akkor egy ilyen mutatvány feleannyiba is kerülhet. Ami már majdnem olcsóbb mint autóval. Nem csoda, hogy ezek a WC-re is kocsival mennek. Konrétan belföldön repülni olcsóbb sok helyre mint vonatozni. De mentsük meg a földet a vasúttal. Jeee!

Szólj hozzá!

smc_ 2022.09.05. 23:22

Németország - Egy új kaland

Nem állítom, hogy elég alaposan átgondoltuk a dolgot, de a Csimpánz család áttette a székhelyét a bajor virsli, az Oktoberfest és a Trabant hazájába. Eleve úgy indult a geo-relokáció, hogy dobozni, csak azután tudtunk, miután a  két mini csimpánz elaludt. Tizenegykor. Minden este. Három héten keresztül. Fitten, vidáman. Mivel szerencsére bútoraink nem voltak, így "csak" 37 nagy és 25 közepes dobozt sikerült puffadtra tömködni hógömbökkel, mikro USB  kábelekkel és az elmaradhatatlan "ezmégbiztosjóleszvalamire" kategóriába eső szirszarokkal. A költöztetők is nagyon édik voltak, a srác aki vitte a bulit közölte, hogy ha még egyszer le merem bácsizni a gyerekeim előtt, akkor otthagynak mindent a francba. Pikk-pakk kihozták a cuccainkat, amik hála az égnek azóta is dobozban vannak. 

Természetesen mi nem a furgonban utaztunk, bár simán elfért volna még a hátuljában két Poang fotel meg egy dízel generátor a tévének, hanem kényelmesen gépjárművel. Na most ezt a kényelmes dolgot annyival árnyalnám, hogy két pici csimpánzzal, 1200 kilométert két etapban sem feltétlenül egy zen élmény levezetni, pláne úgy, hogy eddig 223 kilométerre volt hitelesítve mind a kettő. Éppenhogy. No persze gondolná az ember, hogy majd a német autópályán, na majd ott, háhááá, ott majd lehet kettőhússzal nyélgázon, üveghangon. Hát nem. Mondjuk gyerekkel amúgy sem, de ha mégis elcsábultam volna, akkor az uszkve hatszáz kilométeres szakaszon körülbelül saccra huszonöt és fél centiméteren nem volt útelújítás. Jó na túlzok, legyen harminc. Egyszer láttam egy százharmincas táblát, Köln előtt, de mire lepadlóztam le kellett kanyarodni a pályáról. És ezek az állatok - mert erre nincs jobb szó - a nyolcvanas táblánál nyolcvannal mennek! A hatvanasnál HATVANNAL! Mondjuk utóbbi nem jött olyan rosszul annál a kevéske útfelújításnál, ahol a külső és a leállósávból csináltak három, azaz három sávot. Egy ide kettő oda ugyebár. Amikor a bal oldaladon 20 centire van a beton terelőelem, a jobbodon meg egy kamion jön ami ugye általában nem passzol pontosan egy 1 méter széles sávba... Priceless. Túl nagy előzgetések nem voltak. Amúgy se száguldoznak ezek itt. A százharminc, száznegyven az itt már fénysebesség, Jó, jó, nyilván van egy-két spéci autó, ami úgy húz el melletted, hogy utána fél percig jobbra-balra billeg a kasztni, mint a mesékben, te meg halkan, remegő szájjal elmorzsolsz egy miatyánkot, hogy épp időben soroltál ki a belsőből. De ilyen három ha volt összesen.

A város amúgy szép, semmi extra, olyan mint bármelyik európai kisváros (nem, szándékosan nem írom le a nevét, az majd a következő részből kiderül). Amin meglepődtem, hogy elektromos autókat például nem sokat látni. Nem többet mint otthon, az biztos. Hogy fogjuk így megmenteni a bolygót?!? Német prémiumból viszont annyi van, mint hideg sörben a buborék. Eddig egy hónap alatt láttam egy, azaz egy vasaló Suzukit. Az is valami tuning szerzet volt. Már a rendes, polírozott, nem amelyiknek gumipókkal van felkötve a kuplung pedálja a kormányoszlopra. Ezt leszámítva viszont nincs sok különbség. Ja de. Valamelyik nap az asszony véletlenül otthagyott egy Sommersby-t a kasszánál és úgy elszomorodott, hogy gondoltam leugrok a kioszkba és hozok neki egyet. Na. Hat kioszkot és két italboltot jártam végig. Tudom, hogy nem jó a kiejtésem, de itt ennek a létezéséről sem tudnak. Úgy néztek rám mint valami hülyére (jó, mondjuk ez nem új). Úgyhogy hangos basszamázások közepette, visszakocogtam a REWE-be (kb. otthon ez a Spar) és egy óra kutyagolás után hazatértem az áhított nullaharminchármas itallal. 

 A kis különbségekről meg majd jönnek még posztok. Addig is, gute Nacht!

Szólj hozzá!

smc_ 2015.10.28. 14:21

Csimpi Japánban - Kon'nichiwa

Jelentem a blog él! Igaz még egy párizsi beszámolóval is adós vagyok, mert ott is volt input bőven, időm viszont annál kevesebb azóta is. Na de majd most!

Szóval szépen sorban. Bence kollégámmal nyertünk egy ilyen három hetes japán "nyaralást", én meg semmi jónak nem vagyok elrontója, mondtam, hogy gyí. Egy közepesen hosszú tizenegy és fél órás repülőút után, mérsékelten összegyűrve begurultunk Tokió Narita repterére ahonnan vonattal kellett volna tovább menni először Tokióba aztán onnan Jokohamába. A reptéren volt egy pult ahol árultak jegyet, pontosabban csak helyjegyet (ennek a logikáját azóta sem értem), a menetjegyet egy emelettel lejjebb egy automatából kellett megvenni. Mondanom sem kell, hogy már ez sem volt zökkenőmentes. Az automata képernyőjén pl. volt 30 szám 100-tól 1220-ig véletlenszerűen növekvő sorrendben, illetve egy csomó fura kifejezés. Álltunk ott, mint két jól művelt agysebész és vakartuk a fejünket, mint tinédzser fiú a pucér nő láttán, hogy akkor ehhez hol kéne hozzányúlni?! Aztán kitaláltam, hogy jó informatikus módjára elkezdem sorban végignyomogatni a gombokat, hátha nyerek valamit. Nyertem is, a gép a harmadik sor után kiírta, hogy "Out Of Service" azaz nem üzemel és még a pénzbedobó nyílást is behúzta és lezárta. Sebaj, gondoltam, van másik és átálltam a mellette lévőhöz. Ekkor tűnt fel, hogy kb. 43 helyi lakos áll mögöttem csendben, sorban. Hű mondom, haladjunk mielőtt ezek lekaratéznak, úgyhogy megnyomtam a legnagyobb összeget, mondván azzal nem lehet baj (de lett...). Irány a vonat. A bejáratnál elektronyos kapuk vannak, ahova be kell dugni a jegyet. Volt rajta egy szép nagy nyílás, pont olyan széles, mint a helyjegyem. Összepárosítottam gondolatban, ki is gyúlt a lámpa a fejem fölött, ez lesz az! Bedugom, indulok, éktelen sípolás. Állok ott, mint a hülye, próbálom felmérni, hogy mekkora pácban vagyok, amikor látom, szalad felém egy kiscsaj, zubbonyban és mutogat, hogy dugjam be a másik, pici jegyet is. Hábakker. Keresztben vagy hosszában? Bejutottunk, vonatra felszáll, elindul. Megyünk úgy húsz perce, amikor jön egy másik csaj és Bence kezébe nyom egy kérdőívet meg egy tollat. Japánul. Sebaj, ő jó ebben, vakon kitöltötte. Azért remélem nem pontozta le nagyon. Ki tudja ezért mi járt itt.

Tokióban a Nippori állomáson nagyjából húsz perc kóválygás után megtaláltuk a helyi érdekeltségű vonatunkat, ami Jokohama felé ment. Volna. Egyrészt az nem igaz, hogy minden csak japánul van kiírva, angol felirat is van bőven. Azt viszont sehol nem írták, hogy a vonat amire felszálltunk félúton kiáll a forgalomból. Szerencsére ez nem a depóban tűnt fel hanem még előtte, így némi bamba forgolódás után megláttuk a következőt ami már elszállított minket a célállomásra, onnan meg elég hamar megtaláltuk a hotelt is. Mondjuk amikor közölték (de. tíz óra harminc percet írunk), hogy csak kettő után lehet becsekkolni (nettó 20 óra utazás után, retek büdösen, izzadtad és fáradtan), elkezdett tikkelni egy kicsit a bal szemem. Szerintem látták, mert egyből mondták, hogy tegyük le a cuccot és üljünk le nyugodtan a bárban és hoznak valami hűsítőt. Annál viszont keményebbek vagyunk, úgyhogy lesétáltunk a partra, ahol mit ad Isten, pont Oktoberfest került megrendezésre. Úgyhogy Japánba érve első nap az első étkezésünk bajor sör és kolbász volt. Natürlich.

Amúgy mielőtt jöttünk, felhívták a figyelmünket, hogy a helyiek adnak a megjelenésre, úgyhogy gondoltam elhozom egy-két kevésbé leharcolt ingemet, hogy ne lógjak ki nagyon a sorból. Nos nem sikerült. Első nap már az utcán úgy éreztem magam mint Neo a Mátrixban, a férfiak 99.9%-a fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő kombinációban közlekedik. A maradék 0.1%-on nem volt fekete nyakkendő. Én itt feladtam és második nap már a rikító piros Iron Man-es pólómban feszítettem. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Hétvégén eltoltuk az arcunkat Tokióba, mert azt kötelező megnézni. Közel van, kb 45 perc HÉV-vel, amiből sok van. Ja igen. A fővárosban és környékén a közlekedés elég, hm, kacifántos. Az egy dolog, hogy kb. 60-70 metró/hév/vasút vonaluk szeli át a várost, de ezeket legalább 6 szolgáltató üzemelteti és nem létezik olyan térkép amin mind rajta van. Kezdésnek kinéztük a császári palotát, mert az rögtön a főpályaudvar mellett van (ami amúgy legalább 4 szintes és akkora, mint az Aréna pláza kétszer), viszont benéztük, mert ahhoz, hogy oda bejusson valaki, minimum császár kell legyen. Szóval jól lefotóztuk a vizesárok túloldalán valószínűleg az istálló, sövények mögül kilógó sarkát. Gyönyörű volt. Minden méter gyaloglást megért...

Persze rögtön támadt is egy jó ötletem, menjünk el a SkyTree-hez, mert az bazi magas és biztos van lift, szóval remélhetőleg ott keveset kell gyalogolni. Ja. Nem. Egyrészt rossz metróra szálltunk, arra is rossz irányba. Gyorsan újraindítottuk a navigációs szoftvert (értsd.: előtúrtam a táskából a papír térképet) és kiszámoltuk, hogy melyik másik három földalatti/feletti vonattal jutunk vissza. Másrészt a megállóknál van, hogy 3-400 métert kell sétálni az átszálláshoz. Ha jó irányba indul el az ember. Sebaj, odaértünk, szombat délután, ilyenkor úgysincs sok turista. Khm. De szeretek sorban állni... Meglepetésemre madártávlatból ez a város is pont úgy néz ki, mint bármelyik másik. Az ember apró házakat lát messze maga alatt. Sokat. Ennyi, tényleg. Ezért fizetni?! Nyilván ezek után még két másik toronyba is felmentünk.

Lefelé már igen éhesek voltunk, a kolléga meg erőltette, hogy együnk valami helyit. Na mondom ott az gyorsbüfé szerűség, ilyen cuki sült golyóbisokat árulnak bambusz hajóban, az csak jó lehet. Oké. Odamegyünk, kérdem a pultos kislányt.
- Vat iz disz kerek? Sto étá golyó? Csiken?
- Nem, nem! Nó csiken! Oktopusz!
- Kettőtlegyenszívesmindenképpen!
Mit mondjak. Az oktopusz annyira nem finom. Amúgy a szerkezet úgy nézett ki, hogy ilyen zöldséges, fűszeres palacsintatésztába belesütöttek egy darab poliplábat szépen cuppanókorongostul meg minden, de csak annyira, hogy legbelül még kicsit taknyos maradjon, mert az a guszta. Kicsit gumis meg hal ízű, de ha ezen növök fel, még az is lehet hogy megszeretem. Mondjuk a helyiek önként ették.

Este még eltántorogtunk Akihabarába, ami arról híres, hogy rogyásig van játéktermekkel, tax-free boltokkal és szexshoppokkal. Viszont erről bővebben majd a következő epizódban, mert még nekem sem sikerült teljesen feldolgozni a látottakat.

 Folyt. köv.

Szólj hozzá!

smc_ 2015.03.01. 14:57

Csimpi Velencében - Gyorstalpaló

Szóval az úgy történt, hogy felhívott az asszony pár napja, hogy el kéne menni Velencébe. Gondoltam miért is ne, amúgy is régen ültem már fél napot buszon, egy hónapja se, tehát már-már kezdett hiányozni. A program elég rövidnek, de annál fárasztóbbnak ígérkezett. Egy 8-9 órás buszút után kb. 10 óra városnézés és újra fél nap zötykölődés hazafelé. Száundz vánderful. Este kicsattogtunk békávéval a Szépművészeti mellé, ahol szokás szerint már egy halom ember bolyongott a jelöletlen buszok között tanácstalanul. Csodálom amúgy, hogy a buszsofőrök nem kapnak idegösszeroppanást, amikor a hetvenharmadik hülye kopogtat be, hogy elnézéstezabuszmegyvelenébe?! Nekünk több eszünk volt, elolvastuk az ímélt, amit az utazási iroda küldött és amiben az állt, hogy a 43-as buszra lettünk beosztva. Meg is érkezett az említett közlekedési eszköz vacak 20 perc késéssel és a busz száma is jól láthatóan ki volt írva a szélvédő mögé helyezett kézzel írt A4-es papírra. Nem mondom, hogy ezt nehéz lett volna kiszúrni, de szemüveges utasok nem voltak velünk az úton. Ők még most is keresik a buszt.

Az utazás kellemesen eseménytelen volt, ezúttal szerencsére nem ázott be a busz, a szél se süvített az utastérben és mivel nem Franciaországból utaztunk hazafelé, 40 tonna szuvenír büdös sajt sem volt az embereknél, úgyhogy az egész trippet megúsztuk egy közepesen átható láb- és emberszaggal. Ja és nem is hányt senki. Még én sem.

Természetesen járt a buszhoz egy idegenvezető is, akiről hamar kiderült, hogy nem langyi, mert az előző úton egy fiúka közölte vele, hogy nagyon jó az illata és ezért hazafelé megpróbált nagyon büdös lenni. Mondjuk itt még nem adtam volna 100%-ra, hogy igaz a sztori, többek között a szűk naci, másfél kiló arany smukk és az enyhén affektáló hanghordozás árnyékában. Meg hát, tényleg jó illata volt. Na meg jó előre közölte, hogy ha valami nem tetszik nyugodtan szóljunk, de ne toljuk túl, mert nemrég egy figura ki akarta rúgatni és csúnyán meglepődött, amikor bement a tulajdonoshoz és ő ült vele szemben. Amúgy nem volt vele gond, elmondott pár viccet meg másfél percenként közölte, hogy Velence gyönyörű és a szerelmesek városa és ott mindenki szerelmes és fantasztikus és mondtam már, hogy a szerelem városa?

_dsc2200.jpg

A placcra hajóval jutottunk be amit nem sikerült elsőre eltalálni. Először egy gumicsónak méretű rozoga ladikba próbáltak beterelni minket, aztán amikor látták, hogy a százötven ember még cipőkanállal se fog beférni, inkább áttessékeltek minket az állítólag műszaki hibás, de nagyobb hajóba. Megnyugtató. Bő fél óra ködben kavargás után kitettek minket a célállomáson, ahol a túravezető serényen elkezdte ecsetelni az első szembejövő kockakő történetét. Itt úgy gondoltuk, hogy inkább cirkálunk privátban, minthogy kövessük a "megy két métert, bámul, nem hall semmit a sor végén, megy két métert, stb., stb." rituálét. Szerintem ezzel nem követtünk el nagy hibát, de azért abban igaza lehetett a palinak, hogy itt a térképpel nem sokra megy az ember, mert néha még a helyiek is eltévednek. Konkrétan mindenki úgy kóválygott mint fing a gatyában. Nem volt olyan pontja a városnak - pedig szinte csak szűk sikátorokból áll (vízzel vagy víz nélkül) - ahonnan ne lehetett volna rálátni 2-3 turistára, akik a térképet forgatva próbálják kitalálni, hogy épp hol a pék bánatos ****ában vannak.

Azt sem állítanám határozottan, hogy nekünk nem volt olyan élményünk, hogy "basszus itt már jártunk, kétszer". Persze ez nem is csoda, mivel velemszületett fenséges irányérzékem volt a GPS alapszoftvere. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb térképen max. a Szent Márk tér szerepel meg két nagyobb utca, illetve segítségképp minden második házon van egy tábla, hogy San Marko jobbra vagy balra. Vagy jobbra és balra. Aztán sok szerencsét.

Amúgy tényleg szép a hely, ha nem is túl változatos. Házak vízzel, illetve vizek házzal, így lehetne röviden jellemezni. Ja és pici hidak meg sikátorok. A turisták 99%-a természetesen kínai, akik mindent, értsd: mindent lefényképeznek! A helyi szubkultúra sem túl színes. Vagyis de, az egész város, minden sarok tele van bennszülött, őshonos, talpig digó, afrikai négerekkel. Bruhaha. És az összes szelfi sztikket árul. Gyk.: teleszkópos bot önimádó, rövid kezű embereknek. El is hajtottam őket szépen. Hát hülye vagyok én, hogy sétapálcával fényképezzem magam?! Naugye! Na meg kamu Gukki meg Lui Vifon táskákat (de konkrétan ez volt ráírva). Aztán megláttam az egyik nagyobb darab hölgy útitársunkat a buszról, aki egy "Prada" ridikült és egy olyan irgalmatlan kapucnis szöszmöszmackó felsőt viselt, amivel Paks 2-t simán ki lehetne váltani, ha egy műanyag csőhöz dörzsöljük. Itt úgy éreztem, megtalálták a célcsoportot.

Délután négyre kezdett leszakadni a hátam minden szinten a talpalástól, úgyhogy visszafelé vettük az irányt a kikötőbe. Némi vízibuszozás, pár kitérő és egy-két fröccs után már gyűlt is a tömeg a hajónál. Itt a csokik megint betaláltak pár embert, de szerencsétlenségükre az egyik irgalmatlanul lealjasodott talaj részeg úriembert próbálták táska vásárlásra biztatni. Na ez olyannyira nem jött össze, hogy öt perc után fordult a kocka és a részeg mókus kezdte el tukmálni rájuk a saját táskáját. Magyarul. És majdnem megvették. Tudunk mi, ha akarunk!

 

1 komment

smc_ 2014.10.16. 18:09

Csimpi Jordániában - Jerash és a Holt-tenger

Annyira jók vagyunk, hogy nem volt meló betervezve erre a hétvégére se, úgyhogy megint befoglaltunk egy kirándulást péntekre. Az úti cél ezúttal Jerash városa volt, ahol római kori romokat tárolnak (vagy ahogy Pablo mondta, tele van egy rakás régi kővel), illetve a Holt-tenger, mert állítólag az jó buli.

A menetrend a szokásos, reggel várt minket a sofőr kisbusszal a hotelnél, ahonnan elrobogtunk északra úgy 50 kilométert az első helyszínig. Nos, amikor Tunéziában jártam, a túravezető közölte, hogy elég sok a szemét az országban mert szünetel a szemétszállítás. Szerintem ha látná ami itt van sikítófrászt kapna. Az utak mellett gyakorlatilag hömpölyög a szemét, amit a szél szépen befúj a környező földekre. Helyenként nem tudtam elképzelni, hogy találják meg a növényeket a szemét alatt.

Az útviszonyok határozottan jobbak voltak a múltkorinál, de azért errefelé is jutott egy kis izgalom. Itt a helyiek ugyanis konkrétan a "leállósávban" vagy az út szélén kisebb zöldséges pultokat állítanak fel. Úgy ötven méterenként. 25 centire a forgalomtól. És aki megáll vásárolni az nem húzódik ám le. Nem, megáll a forgalmi sávban. Csak gratulálni tudok. A képek amúgy a kocsiból, 120-as tempó mellett készültek.

Na de ennek ellenére eljutottunk a romokhoz. A hely sokkal nagyobb mint gondoltam, gyakorlatilag az egész romváros megmaradt, templomostul, színházastul, oszlopostul. Szóval van minden mint a búcsúban. De főleg kövek. Kőből rengeteg van. És mind régi. Na jó bevallom egy kicsit már én is kezdek megcsömörleni attól, hogy itt minden látványosság arról szól, hogy régi köveket kell nézegetni. Ezzel szemben azért tényleg érdekes volt elképzelni, hogy több ezer éve itt hogy élhettek az emberek.

Miután körbejártuk a helyet, beültünk egy kávéra a sofőrrel, ahol én finoman rákérdeztem, hogy itt milyen szabályok vonatkoznak a többnejűségre. Természetesen minden hátsó szándék nélkül, puszta kíváncsiságból. Az mondta, hogy négy. Vagyis hivatalosan ennyi felesége lehet egy pasinak. Itt azért mindhármunk szeme felcsillant, de hamar letörte a lelkesedésünket, ugyanis akinek négy felesége van annak bizony négy házat, autót és négy nőre ruhát, kaját, egyebet kell beszereznie. Magyarul csak a kőgazdagok engedhetik meg maguknak. Ez a veszély meg nem fenyeget egyikünket se.

Innen egy - szerencsére - teljesen eseménytelen út vezetett a Holt-tengerhez. Nagyjából az első lehetőségnél, vagyis strandnál álltunk meg. Az úgy nézett ki, hogy a hegyoldalban volt egy rendes strand, medencékkel, büfékkel, nyugágyakkal, innen pedig egy lépcső vezetett le a tengerpartra, ahol pár műanyag szék volt szétdobálva kényelmi szolgáltatás gyanánt.

Nyilván első dolgunk volt a vízbe becsattogni, ki akartuk próbálni, hogy tényleg fenntart-e a közeg. És tényleg. Nagyon vicces. Én úgy húsz percig kacagtam a hátamon fetrengve. A vízben. De amúgy tényleg nem lehet más pózt felvenni, csak a háton lebegést. Megpróbáltam beleállni, de úgy dobta föl a lábamat a víz, mint egy gumilabdát. Mondjuk mielőtt berongyoltunk volna a pali közölte, hogy a szemünkbe, szánkba semmi esetre se kerüljön víz és a fejünket is tartsuk kint. Na nekem nyilván az első dolgom az volt, hogy megnyaltam. Hát. Nagyon mocskosul sós. És keserű. De lehet, hogy csak a maró fájdalomtól éreztem így.

Aztán mondta azt is, hogy próbáljuk ki az iszappakolást. Három dinárért be is kentek minket tetőtől talpig. Nos, Fekete Pákó úgy nézett volna ki mellettünk mint a vaku villanás. Mondták, hogy hagyjuk úgy 20 percet száradni, meg, hogy hasson. Viszont így nem csak szépek voltunk ugye, hanem tök sötétek is (minden értelemben). Mondom, hogy ez miért baj. Az van, hogy a tűző napsütésben a fekete szín gyorsabban melegszik, mint gázrezsón a zsírszalonna. Én kettő perc után kezdtem el forogni mint a ventilátor, mert vagy elől égtem, vagy ha megfordultam, hátul. A 17. perc után már nagyjából sikítva szaladtam be a vízbe, ami annak ellenére, hogy 30 fokos volt, akkor nagyon hűsnek tűnt. Persze ahogy szaladtam, sikerült a vizet a szemembe fröcskölni amitől megint kivágtam a magas C-t. Itt már úgy éreztem, hogy többen furán néznek rám a parton.

Ekkor már a többieknek is kezdett tele lenni a hócipője ezzel a varázslatos hellyel, úgyhogy némi fürdőzés után úgy döntöttünk, hogy vennénk egy hagyományos zuhanyt és elhúznánk a hotelba.

A gatyám amúgy négy mosás után azóta is mocsok büdös iszap szagú.

1 komment

smc_ 2014.10.13. 14:15

Csimpi Jordániában - Taxis blokk

Nem bírtam már magamban tartani, a napi két-három taxizás megtette hatását. Annyi baromság gyűlt fel bennem, hogy ki kell adjam.

Szóval, alapállás, hogy az országban egy azaz egyféle közlekedési eszköz létezik, az autó. Pontosabban kettő, mert pár reptér is van az országban, de ezzel azért nem hiszem, hogy tömegek közlekednének. Tehát marad az autó. Ebből kétféle van, az egyik a privát verda, a másik a taxi. Slussz. Nincs busz, nincs villamos, nincs metró, nincs vonat (az egész országban sehol), nincs motoros, se biciklis. Utóbbiak, ha voltak is, valószínűleg kiirtották őket az autósok. Ahogy ezek közlekednek... Ennek következtében, ha bárhova el szeretnél jutni, azt csak és kizárólag kocsival tudod megtenni. Vagy a sajátoddal vagy taxival. Gyalogolni életveszélyes. Járda nincs, zebra nincs, lámpa nincs. Egy hagyományos kétszerkettes úton átkelni 20-25 perc és így sem biztos hogy túléled.

Na de jöjjön egy kis ismertető a közlekedési "rendről". Az országban elvileg jobbra tartás van érvényben, de mint már korábban is írtam, nem számít kirívónak az autópályán szembe közlekedő renitens elem. Viszont ezt talán még úgy ahogy betartják. Többeknek ismerősek lehetnek otthonról az úgynevezett kanyarodási szabályok is. Na azt itt felejtsük el.

Tegyük fel, hogy szeretnénk jobbra rákanyarodni egy felsőbbrendű (értsd: forgalmasabb) útra, de már áll előttünk egy autó a kereszteződésnél. Ekkor semmi esetre se várjuk meg amíg adott jármű elhalad előlünk, hanem álljunk be balra mellé mi is, 110%-ban kitakarva a sofőr kilátását. A fenti folyamat n+1 db járműig ismételhető, ahol n jármű eléri az adott út szélességét.

A forgalmi sávok mondjuk már Tajvanon is abszolút csak dekorációnak voltak az úton, de itt ezt még magasabb szintre emelték. Egy két sávos úton a taxis pl. simán beáll két autó közé harmadiknak, ha véletlenül hagynak annyi helyet (ha nem, akkor is), de előztünk már meg egy (1!) sávos aluljáróban személyautót taxival, városban, 90-es tempóval. Én komolyan azt vártam, hogy mikor kezd el szikrázni a kocsi oldala a betonon. Az első ilyennél mondjuk úgy kaptam be a hanyagul kilógatott jobb kezem az ablakból mintha piros pacsit játszanánk valakivel odakintről. Meg elfojtottam egy halk sikolyt is. Asszem.

A taxik állapota is sokat elárul azért. Legtöbbször azzal az érzéssel szállok ki, hogy legszívesebben azonnal lezuhanyoznék és elégetném a ruháimat. Na jó, nem mindig, de sokszor.

Vagy például ott van az a taxis akivel egy kicsit hosszabb útra kellett mentem egyik este. Beszálláskor reflexből nyúltam a biztonsági övért, viszont pár másodperc tapogatás után hátrafordulva konstatáltam, hogy ez nem az alapfelszereltség része. Aztán indulás után feltűnt, hogy milyen jó a klíma hátul, ugyanis a nyakamba fújta a hideg levegőt, bár a jármű állapota nem engedett ilyen luxusra következtetni. Mint utóbb kiderült, ezt a jelenséget tényleg nem a klíma berendezés okozta, hanem egy takaró elem hiánya a C oszlopról, ahonnan besüvített a menetszél. Ezek után, gondoltam már nem lephet meg semmi. Tévedtem. Ugyanis a pali 110-nél, a kanyarban felhúzta a vezető oldali ablakot. Nem feltekerte, felhúzta. Kézzel. Két kézzel! Az már csak hab a tortán, hogy az utas oldali, első ablak két perccel később egy bukkanónál bezuhant az ajtóba. És én ezért fizettem.

Az is alapállás, hogy minden taxis dohányzik ezerrel. És az, hogy te megfulladsz mellettük, annyira nem hatja meg őket. Mondhatni rád se bagóznak. Az összes kocsi egy bazi nagy hamutartó.

A lehúzás ipari méreteket ölt, a szálloda előtt a két és fél perces útra 5 dinárt kért volna a taxis ami óra szerint kevesebb mint 1 dinár. És meg volt lepve hogy elhajtottuk. A leggyakoribb trükk a "rossz", "nem működő" óra. Ilyenkor indulás előtt meg kell kérdezni, hogy mennyi. Ha túl nagy számot mondanak vagy alkudozol, vagy kiszállsz és egy szolid 'anyád' kíséretében elhajtod és leintesz egy másikat. Aztán van akinek bemondod a címet, ő meg közli, hogy oda nem megy. Na az ilyennek se szoktuk megköszönni, hogy megállt. Mondjuk itt legalább nem kerülik úgy a külföldieket mint Kínában, ahol szabályosan ki kell ugrani a taxi elé, hogy megálljon, mert ha meglátja, hogy nem vagy húzott szemű padlógázzal elhajt.

A leintéses rendszernek ráadásul megvan az a hátránya is, hogy tegnap pl. 45 percig álltunk az egyik legforgalmasabb út mellett, mire sikerült egy üres taxit leinteni. Alternatíva meg ugye nincs.

Na és akkor a végén jöjjön az abszolút csúcs. A körforgalom. Ide szerintem még a helyiek közül is csak a szuicid hajlamúak mernek behajtani. Azzal indul a dolog, hogy a körforgalom picit szélesebb mint nálunk. Két-három autó is elfér egymás mellett. Na ezt kis is használják. A másik az, hogy szabályok nincsenek. Aki utoljára fékez, az nyert. Nincs olyan, hogy aki bent van, annak elsőbbsége van. Simán berongyolnak fékezés nélkül dudálva, majd úgyis megállnak alapon. Nekem konkrétan halálfélelmem van ezekben. És jellemzően itt történik a legtöbb anyázás is. Legalábbis úgy gondolom, mert arabul kiabálnak egymásnak a sofőrök elég ingerülten és kétlem, hogy a másik verda polírozását dicsérnék fennhangon. Ja és itt történt az is (többször), hogy a kedves taxisnak nem volt türelme körbemenni a körforgalmon, hogy megforduljon, hanem inkább visszafordult kis íven, szembe a forgalommal én meg közben majd kitéptem a majrévasat a helyéről. Khm.

És igen, a videóban, a taxin azok a csíkok szigszalag darabok, amik összetartják a verdát.

Szólj hozzá!

smc_ 2014.10.05. 11:03

Csimpi Jordániában - Petra (nem a csaj)

Igen, végre sikerült, lett szabadnapunk. Itt most a péntek valami muszlim karácsony vagy mi a pék, úgyhogy szünnap van, bár szombaton mindenki kecskét áldoz (khm), a spriccelő kecskevérnek meg nincs túl karácsonyi hangulata szerintem, de hát ahány nép, annyi szokás.

Lényeg a lényeg, csütörtökön fél négykor felhívtunk egy szimpatikus utazási irodát, hogy másnap reggel le tudnak-e vinni minket Petrába. A kiscsaj a vonal végén félelmetes angolsággal, de módfelett kedvesen közölte, hogy hát persze, semmi akadálya, csak fizessük be gyorsan a neten. Így is tettünk, mire fel másnap reggel hét harminckor várt minket a sofőr a szálloda lobbijában. Kisbusszal mentünk, ami az eddigi járművekhez képest igen kényelmes volt, sőt, még wifi is volt a fedélzeten és kaptunk hideg ásványvizet is az útra. Úgy utaztunk mint a királyok, na. A sofőr amúgy nagyon kedves volt, végig magyarázott, például, hogy jobbra láthatjuk a sivatagot, balra a másik sivatagot elől és hátul pedig a sivatagot, illetve, hogy amiatt, hogy az "autópályán" épp szembe jön valaki nem kell aggódni, mert messziről látszik és majd jól kikerüli.

Az autópályát azért tettem idézőjelbe, mert ehhez képest a Beremend és Haraszti közötti földút nagyjából intergalaktikus szupersztráda. Képzeljünk el egy kb. nyolc méter széles aszfalt plecsnit, amit egyszer valószínűleg egy kóbor eke felszántott. Mindkét irányban. Többször. Szalagkorlát nyilván nincs, az irányok közötti elválasztó pedig 5 méter sivatag. A külső sávot csak vészhelyzetben szabad használni, mert a bezárt pesti hullámvasút ahhoz képest tükörjég. De mindez lepkefing ahhoz képest, hogy a 250km-nyi sztrádán nagyjából, uszkve 40-50 fekvőrendőrt számoltam össze. Leírom még egyszer. Fekvőrendőrt. Fekvő. Rendőrt. Az autópályán. Ahol 110km/h a megengedett sebesség. És mindez úgy, hogy az objektum előtt 2 (kettő) méterrel van egy tábla, hogy "vigyázz, bucka". Na most ennek hatására az út úgy nézett ki, hogy haladunk toronyiránt 110-zel, majd egyszer csak satufék, plafon lefejelése, padlógáz, haladunk tovább. Ezt úgy ötvenszer. És hozzátenném, hogy a fickó ismerte a helyet és tudta hol kell lassítani. Szerencsére. Én itt az első ilyennél úgy borotváltam volna le a kocsi alját 110-zel, hogy Frédi és Béni lábbal hajtósa sehol nem lett volna hozzá képest.

Ennek ellenére, nagyjából három óra zötykölődés után egyben megérkeztünk. A túravezető már a helyszínen várt minket és hangos "máj frend" felkiáltással üdvözölt mindhármunkat. Vázolta az útitervet illetve a közlekedési lehetőségeket a helyszínen, ami után mi illedelmesen lemondtunk a lovaglásról és a szamár "hintóról" is. Mint utóbb kiderült nagyon jól tettük. A sivatagban ugyanis ezeknek az állatoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy menet közben porzanak. Vagy poroznak. Vágó úr, álljunk meg egy szóra. Szóval nem finom, az a lényeg. Szegény páráknak amúgy többnyire a kövér amcsi turistákkal kellett megbirkózniuk a hegyre menet, de olyan szinten, hogy egy-egy utas többet nyomott mint a szamár. Már csak ezért is gondoltuk, hogy legalább mi kíméljük meg őket.

Ez a pali is amúgy nagyon kedves volt, folyamatosan mesélt, hogy milyen népcsoportok éltek a helyen, kit mikor, hogy kergettek el, de legfőképp, hogy honnan lehet jó képeket csinálni. És tényleg. Mondjuk húsz éve ezt csinálja, csak tudja mit beszél.

A hely amúgy nyilván és természetesen hihetetlenül lenyűgöző. Az elején bemész egy majd két kilométer hosszú szurdokba, ez a Siq, ezen keresztül lehet eljutni a kincstárhoz. Utóbbi talán a legnépszerűbb látványosság, bár szerintem van ennél még döbbenetesebb tákolmány is a környéken. Mindenesetre egy több mint 50m magas 2100 évvel ezelőtt sziklába vájt épület elég lenyűgöző látvány. Innen meglátogattuk a helyi Wekerle telepet, majd Gazdagrét is sorra került a maguk kevésbé vagy épp jobban díszített barlang szerű házaikkal.

A nap fénypontja mindenképp a 900 lépcsőfok megmászásával megközelíthető monostor, az Al Deir. Na most három jó erőben lévő fickónak a kilencszáz lépcső nyilván meg se kottyanhat, ezért az indulási oldalon a helyiek által felajánlott szamár transzportra csak mosolyogva legyintettünk. Nagyjából az első száz lépcsőfok megmászása után arra a megállapításra jutottunk, hogy a helyiek bizony nem értenek a bizniszhez, ugyanis a szamarakat semmi esetre sem a lépcsősor alján kellett volna kínálniuk. A századik környékén mind a hárman a fél vesénket odaadtuk volna összesen egy szamárért, mert itt már úgy ezer köbméter per perc sebességgel sípolva lihegtünk kánonban, kb. olyan hangon, mint a fütyülő teáskanna. Ennek ellenére hősiesen felküzdöttük magunkat a hegy tetejére, ahol fantasztikus kilátás mellett egy Jack Sparrow kinézetű figura próbált meg kólát, bűn szar kávét és helyi kacatokat ránk tukmálni. (Ezt onnan tudom, hogy pusztulatosan rossz, hogy alant, az egyik büfében megálltunk kávézni, amit persze ősi jordán tradíció szerint instant kávéból csináltak, bár én inkább szárított teveszarra gyanakszom az íz alapján.)

Innen visszafelé vettük az irányt, ami pont olyan volt mint odafelé, csak fordítva. Az öt óra gyaloglás azért megtette hatását, a kocsiban tíz perc alatt bealudtam, pedig nagyon nem szokásom. Mondjuk az első fekvőrendőr elég hamar felvert, onnan meg megint foghattam a majrévasat, mert sötétedés után duplán félelmetes volt az autópályán lavírozni.

Szólj hozzá!

smc_ 2014.09.21. 16:16

Csimpi Jordániában - Ez meg az

A pénteki nap tanulsága, nyitott ablaknál müezzinre fogsz ébredni. Legalább egy fél nap pihenőt kaptunk, mert ma valami vallási nyavaja van és a szolgáltatónál nem hajlandóak dolgozni. Mondjuk a boltok pl. nyitva voltak, úgyhogy nem igazán értettük a dolgot, de nekünk jól jött.

Késő délután indultunk csak, mert a kollégáknak még volt dolguk, de 4 körül bevágtuk magunkat egy taxiba és 2-3 perc üvöltözés után megdumáltuk, hogy 4JD-ért elvisz minket a citadellához. Nehéz megszokni az itteniek stílusát. Úgy veszekednek, hogy azt hiszed, mindjárt kést rántanak, aztán két perccel később már azt próbálják meg elmutogatni, hogy milyen helyeket érdemes még megnézni. Jót röhögtem amikor odaértünk, az első dolog amit hallottam ez volt: "Ne, Sanyi, ne b*zdmeg, itt hagyott minket a busz? És zárva van a hely? Ilyen nincs b*zdmeg". Na mondom, ezek se svédek. Megyek a pénztárhoz, zárva. Áll ott egy helyi, mondja, hogy mától van téli időszámítás és négykor zárnak. Picit voltam csak ideges. Sebaj, próbálkozzunk be a biztonsági őrnél, mert 1-2 ember még volt bent. Ott állt az egyik honfitárs a kapuban, egyből közölte, hogy "Closed". Mondom, tudom, tudom. Szerintem a sz*r is megállt benne, akkorára kerekedett a szeme. Viszont a biztonságiak csak azt hajtogatták, hogy "szorri szőr, szorri szőr", és "jegyet" se adtak. Hát szőr a nénikéd.

Innen ugyancsak egy helyi tanácsára lesétáltunk a közeli amfiteátrumhoz, ami szintén zárva volt, de legalább kívülről jól lehetett látni. Itt már kezdünk éhesek lenni és a közeli butikok között próbáltunk meg valami étterem félét vadászni, nagyon kevés sikerrel. Ahogy haladtunk az utcán, úgy ment el az étvágyunk is szép fokozatosan. Pláne a piac környékén. Nem azt mondom, hogy brutálisan dzsuvás volt a környék, de amint hazaértünk, elégettem a ruháimat. A két kolléga itt megunta és javasolta, hogy haladjunk el egy bevásárló centerbe én pedig nem tiltakoztam hevesen. Viszont láttam zebrát! Nem, nem az állatot.

A transzporthoz sikerült kifogni egy ilyen befőttes gumis, lepedős taxist, aki nagyon kedves volt, viszont szerintem teljesen szándékosan épp azon dolgozott, hogy minél előbb kinyírja a kocsija motorját, ugyanis 90-nél (városban) négyesben nyomta neki olyan 4-4500-as fordulat között. Én nem vagyok nagy szakértő, de szerintem az egy hájundájnak sok. Ebben viszont legalább volt öv. A pláza itt is olyan mint otthon, csak picit drágább minden. Amúgy a kaja jó volt, én shawarmat ettem a spanyok meg pizzát. És én vagyok a válogatós...

Ja, amúgy meg van egy renitens szemét lámpa a szobában amit nem lehet lekapcsolni. Vagyis le lehet, de ahogy hátat fordítok neki, visszakapcsol. Ráadásul ilyen érintőkapcsolós, homályosítós vacak, nem a standard 0-1 kapcsoló. És még az égőt se tudom kitekerni, mert hagyományos van benne ami forró. Szerintem amúgy valaki szórakozik velem és a kandi kamera mögött marha jókat derülnek rajtam.

És természetesen minden este lakodalom van a mi utcánkban, akarom mondani a hotel udvarán és igen, pont oda néz az ablak és igen, nagyon hangosan mulatnak. Lásd alább.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása