Jelentem a blog rövid szünet után folytatódik. Továbbra sem tűrnek meg otthon, úgyhogy megint elhajtottak, ha nem is a világ végére, de ide Jordániába. Mondjuk nem volt őszinte a mosolyom amikor közölték, tekintve, hogy szinte az összes környező országban lőnek mint állat. Na de itt úgy tűnik nyugi van. Egyelőre.
Az út maga szokatlanul eseménytelen volt, bár már Lisztferihegyen feltűnt, hogy a csokkerek úgy állnak sorban a kapuhoz mint átlag magyar a falujáró buszhoz a paraszt elosztónál (igen, én is). Ámde kellemes meglepetésként a Turkish Airlines olyan színvonalon cipelte a seggünket, hogy magam is meglepődtem. Vegyük rögtön a hat kilométeres lábteret. Ez egy ilyen langaléta godzillálnak mint jómagam maga a mennyország. Emellett welcome sütit és rendes főtt kaját adtak (a másfél órás úton). Váó.
Átszállás Isztambulban, tömeg, nagy tömeg, mindenki kiabál, mutogat, tolong, rohan. Én az arcomat kaparászom. Végállomás, Amman. Vízum vásárlás. Nem voltak túl kedvesek, de legalább hamar megvolt. Bár az egyik fickó eleresztett egy félmosolyt, de szerintem majd beszart közben, úgy erőlködött. Csomagok, nem hagyták el, örülünk. Taxi. 22 dinár. Mennyi? 22. Várjunk, egy dinár vagy 350 HUF. Hmm. Ahmed, gyere vigyed az urat. Ühümm, jó. Hogy ebbe a szakadt Hájundájba? Én be? Biztos? Ja jó. Hogy a borravaló nincs benne. Anyád hogy van?
Amúgy én még repülőúton sem féltem úgy soha, mint itt a jobb kettőben. A pali 110-zel tépte le a hatvanas táblákat, a kanyarban nekiállt két kézzel rágyújtani, majd amikor meglátta a rendőrt az út szélén, akkurátusan bekötötte magát. Utána meg ki. Az egyik dombon úgy nyomta neki fölfelé, hogy a dombtetőn egy pillanatra tuti elemelkedtünk négy kerékkel. Én így érkezést már nagyon régen vártam. A hotelben mondjuk egyből azzal kezdték, hogy röntgen gép és motozás. Na mondom már a tesók is kezdik. Hajnal kettőre be is kábultam az ágyba, hogy másnap - nekem - ultra korán 7:30-kor keljek.
Reggeli, taxi, szolgáltató. A város amúgy gyönyörű. Csupa színes, szép, új, tiszta, modern ház is állhatna itt. Nem, nem áll. Csak és kizárólag sivatag színű lepukkant kockaházak ameddig a szem ellát. Ezért kár volt megtartani az ipari forradalmat. Délben megpróbáltunk a spanyol kollégákkal levadászni egy éttermet. Ez itt lehetetlen. Vagyis kajálda van. Még pizzéria is. Viszont sehova nem lehet beülni, csak elvinni a kaját. Úgy egy óra kajtatás után találtunk egy helyet, ahol volt mind szék is, meg konyha is, megkajáltunk valami szaftos marhát (szerintem én itt a kajával elég jól ki leszek békülve), aztán visszacikáztunk az irodába. Amúgy a helyiek úgy vezetnek mint az ökörhugyozás, mindenki ott áll meg ahol épp kedve szottyan, járda fokozottan nincs, zebrát meg maximum állatkertben lehetne látni.
Este hazafelé a taxis megint kiakasztott picit, bár a dugóban max hússzal araszoltunk, de, hogy az előttünk lévő autó és a taxi közé egy papírlapot nem lehetett volna betuszkolni az is fix. Ezen kívül majdnem lezúztunk egy sárga corvette-et, egy bmw-t, egy ford meg majdnem minket. De megúsztuk, úgyhogy most a hotelben hallgathatom ahogy a szomszéd tévézik. Vagy mos. Mindegy, de zúg nagyon.
