Avagy szökik a majom a reptérről. Történt ugyanis, hogy drága tajvani barátaim egyszerűen nem tudnak meglenni a magyar majom nélkül, így rávettek, hogy látogassam meg őket úgy három hétre. Kaptam is egy nagyon jó ajánlatot az útra vonatkozólag, egy darab átszállással Amszterdamban és ennek úgy megörültem, hogy egyből rá is bólintottam. Az öröm addig tartott amíg meg nem láttam, hogy az átszállásra öt és fél órám lesz. Ez barátok közt is elég tetemes időtartam, pláne egy reptéren, ahol a legnagyobb szórakozást a mozgójárdán való szaladgálás jelenti. Aztán jött a kapitális ötlet (jött egy frászt, otthonról unszoltak), hogy menjek ki, nézzek szét. Tépelődtem a dolgon egy darabig, mert azért ha lekésem a csatlakozást, akkor a főnökség tuti mocskosul seggbe rúg, de gondoltam, vagány vagyok, megoldom.
Érkezés után lóhalálában elvágtattam a vonathoz, mert itt szerencsére olyan is jár, az automatából 2 perc alatt vettem egy jegyet, majd indultam volna a peronhoz. Azért csak volna, mert összesen 6 db peron volt és akárhogy néztem sehol nem volt kiírva az Amsterdam C. Ellenben volt Hoofmeeren, Almeeren, Maarsenbroek, Schoonenhoven, de gondoltam azt meghagyom a helyieknek. Sőt még Párizsba és Kölnbe is indultak vonatok, úgyhogy nagyon nem volt mindegy mire szállok fel. Megkerestem hát gyorsan az infó pultot, ahol a néni nagyon kedvesen elhadarta, hogy hármas peron, óra negyvenhatkor indul a következő. Be is gurult percre pontosan, ráadásul emeletes vonat volt. Na mondom akkor emelet. Felmentem. Hát. Olyan lábszag volt a kocsiban, hogy a görény sírva könyörögne a receptért, de mivel egyrészt a büdi gyümölcs után már a pálpusztaira is csak legyintek, másrészt volt ülőhely, így lehuppantam oda.
Mikor leszálltunk a repülővel még nagyon szép napsütéses idő volt, így elég rendesen meglepődtem, amikor a szerelvény kibújt a föld alól, a reptér után, a szakadó esőben. Sebaj, legfeljebb megnézem a vasútállomást. Nyolc euróért. Belülről.
Szerencsémre mire megérkeztem elállt. Sőt, kisütött. Úgy számoltam, hogy kb. másfél órám lesz körbe szagolni, aztán tipli vissza, hogy bőven legyen időm a szekuritin átvergődni. Stopper indít, városba be. Ötven métert nem mentem, beleszaladtam egy motoros-furgonos közlekedési balesetbe, ahol épp az infúziót kötötték be a guruló szervdonornak. Mostanában valahogy vonzom az ilyen szituációkat.
Az első húsz perc azzal telt, hogy a vizet kerestem. Igen, a vizet. Mert, hogy ugye ez ilyen vízi város. Én meg nyilván megtaláltam azt az egyetlen szegletét a helynek, ahol órákig el lehet csatangolni szárazon. Mondjuk, lehet, hogy gyorsabban haladtam volna, ha nem kellett volna fél percenként félreugrani egy őrült biciklista elől. Ezek is úgy közlekednek mint az ökörhugyozás. Amúgy a város nagyon szép, tiszta, romantikus és helyenként természetesen olyan fű szag terjeng az utcákon ötven méter alatt ingyen betép az ember. Na jó azért azt nem, de akkor is fura.
Persze embertelen sok turista van, akik szintén teljesen sztochasztikusan közlekednek és/vagy ugrálnak be a képbe, ha épp fotóznál. Nagy nehezen megleltem a vizes részét is a városnak, tényleg nagyon cuki, hidak mindenfelé, a házak előtt úgy állnak a kis csónakok mint máshol az autók és persze itt is rogyásig van minden biciklikkel. Érdekes dolog, hogy annak ellenére, hogy ez egy "gazdag" ország, még az öltönyös emberek is látszólag atom szakadt drótszamarakkal közlekednek.
Nagyjából ennyi fért bele a másfél órába. A tulipánokat és malmokat majd legközelebb. Izomból visszavágtattam a vasútállomásra, ahonnan más egy kevésbé lábszagú vonattal visszazötyögtem a reptérre, hogy fitten és vidáman utazzak még bő 12 órát Tajvanig. Megint.
