Csimpi a föld körül

Reggel 7-kor felkelni hétvégén távolról sem tartozik számomra a kellemes élmények közé, de néha muszáj. Kedvenc túravezetőnk csak vasárnap ért rá és bár az időjósok nem kecsegtettek túl sok jóval, úgy döntöttünk, hogy elnyargalunk Jiufen-be. Állítólag ez egy szép, kis falu a hegy tetején, régi bevásárló utcákkal és egy-két látványossággal a közelben. A vonaton - ami most kivételesen hagyományos volt - még nagyon kényelmesen utaztunk, bár a biztonsági szervezés hagyott némi kívánni valót maga után. Az utolsó szerelvényről konkrétan hiányzott a hátsó ajtó, viszont betettek derék magasságba egy vasat, hogy majd az bent tart. Nyilván. És és az oldalsó ajtó is folyamatosan kinyílt.

Nem mellesleg, itt derült ki az is, hogy az egyik pólómra amin - mint megtudtam - kínai írásjelek vannak, 72-es betűmérettel az van nyomtatva, hogy "tartalék rizs". Ebben se megyek többet az utcára. És egy szavam nem lehet, hogy az itteniek mindenféle angol szavakat szitáznak a pólóikra.

Természetesen mire odaértük már esett az eső. Pontosabban Ruìfēng-ben. Onnan még buszozni kellett egy kicsit, hegynek fölfelé. Nos. A hegyen sem sütött hét ágra a nap. Konkrétan egy köddel kombinált felhőben köthettünk ki, mert amellett, hogy esett, szitált a víz minden irányból, még látni se lehetett 10 méternél távolabbra. Gyorsan bevetettünk magunkat a Old Street nevezetű kis utcába, ami megint ilyen kétszer egy sávos, gyalogos téma volt. Itt nem esett az eső, ellenben a szedett-vedett féltetőkről és ernyőkről csorgott a nyakunkba a víz.

A felhozatal nagyjából a szokásos volt. Felismerhetetlen kaják és csecsebecsék minden mennyiségben. Szerencsére akadt lehetőségünk megkóstolni pár dolgot. Sarah bevitt minket egy híresebb kifőzdébe, ahol megkóstolhattunk valami rizspuding szerű izét, édes-sós-csípős szósszal, illetve hal gombócos levest, sertés hússal vegyítve. Bár az olajos vizet levesnek hívni szerintem nagyképűség. Na de ne legyek sznob, az itt nem szokás. Természetesen itt is, mint nagyjából mindenhol, gyerek sámlira ültetik az embert, ami nekem 1,88-cal kifejezetten kényelmes. Viszont az asztal nagyon vicces volt, mert egy monopoly tábla volt rányomtatva, különféle kínai kajákkal a mezőkön. Elképzelni sem akarom, mit kap az, aki a börtön mezőre lép. Talán a halas levest.

A desszertet már egy másik helyen fogyasztottuk, ami híres a rizstál nevű édességéről. Na most, hogy hol volt benne a rizs, azt nem tudom, mert egy kis papírvödör jégkását kaptunk, édes krumpli darabkákkal. Azért akadtak valódi finomságok is, például a jégkrém szendvics, ami többnyire valóban szendvics, vagyis két szelet kenyér között egy-két gombóc fagyi. Igen, kenyér. Itt mondjuk ennek egy kicsit szofisztikáltabb verzióját árulták, két pici palacsinta között egy gombóc fagylalt. A kollégák ennél elvetemültebbek voltak, ők a tésztába csavart, zöldséges fagyit próbálták ki. Túlélték. Ennyit tudok elmondani.

A következő napirendi pont a helyiek által hordott, nagyon divatos sittes zsák, más néven esőkabát beszerzése volt, mert eddigre már a hátunk közepén - és egyéb helyeken - is esővíz csorgott. A 40 dolláros kukás zsák amúgy nagyon hasznos, bár az első próbánál szakítottam rá pár szellőzőt, az ujja meg kb. a könyökömig ért.

Innen a bányamúzeumba vezetett az utunk. Busszal. Nagy busszal. Olyan hegyi utakon, ahol otthon két személyautó is centizve fér el egymás mellett, nem, hogy két busz. És persze a szokásos, egyik oldalt szakadék, a másik oldalon sziklák. Nagyon mókás, amikor hegynek felfelé nekiáll tolatni az ember alatt a busz. Majd elfelejtettem említeni. A bánya aranybánya. Volt.

Aki esetleg azt hinné, hogy az egész napunkat a buszon töltöttük és csak cipeltettük a kényelmes hátsónkat, annak itt jelezném, hogy a bányához megközelítőleg kétszáz lépcső vezetett fel a buszmegállótól, majd ott úgy döntöttünk, nagy okosan, hogy megnézzük a hegy tetején lévő japán emlékművet. Nem lehet az olyan magasan. De. Lehet. Ha nem lépcsőztünk fél órán át, akkor egy percig se. A végén már szédültünk. És amikor végre felértünk, halál fáradtan, izzadtan, gúvadó szemekkel, levegő után kapkodva, akkor ott áll két angol nyugdíjas(!) turista, halál nyugodtan és közli, hogy ez igen magasan van. Mint a rajzfilmekben. Egy picit kétségbe estem a konditermi tevékenységem hatékonyságát illetően.

Visszafelé megnéztük az egyik aknát, meg a múzeumi részt, aminek a végén ki volt állítva egy 220 kilós aranytömb, egy szép nagy kalitkában biztonsági üvegből, de volt rajta egy luk, amin keresztül meg lehetett tapigálni. Mivel én nem hittem el, hogy ez tényleg arany, rákérdeztünk a biztonsági néninél, aki megerősítette, hogy ez bizony arany. Ennek ellenére fenntartom az állításom miszerint ez fotosopp. Egy kijelzőn még a napi árfolyamon vett értékét is kiírták, ami olyan sok volt, hogy a számjegyeket nem tudtam megszámolni benne. És az egészre volt egy darab, nyugdíjas kaliberű, negyven kilós, teremőr néni. Aha, persze. Tuti igazi volt.

A föld alól egy közeli vízeséshez vezetett az utunk, nevezetesen az Arany Vízeséshez, ami nagyon szép, ellenben mérgező, az arany kitermeléséhez használt kén és egyéb vegyszerek miatt. Mondjuk ilyen időben amúgy se akartam volna pancsolni benne. Innen gyakorlatilag egy köpésre volt már csak a tenger, egészen pontosan a Jin-Jang tenger, ami arról nevezetes, hogy kétféle színű víz találkozik ezen a szakaszon. Mielőtt elindultunk megnéztem a neten, ott nagyon mutatós képek voltak a sötét- és türkizkék tengervízről. Minket egy kicsit más kép fogadott ebben az időben, így a szürke minden árnyalatában megcsodálhattuk a kilátást.

Innen már hazafelé vettük az irányt, először egy igen tömött buszon, majd egy talán még zsúfoltabb vonaton, de ez már elég ingerszegény utazás volt, vagy csak mi voltunk annyira lestrapálva, hogy nem érzékeltük a körülöttünk lévő világot.