Mivel a két gyerek mellett az interkontinentális kalandok száma egy kicsit megcsappant, be kell érjem olyan izgalmakkal, minthogy hazautazunk Magyarországra. Vonattal. A két gyerekkel. Meg az asszonnyal. Meg a kutyával. Karácsonyra. 1400 km-re. 16 óra alatt. Jó esetben. Voltak már jobb ötleteink is, na.
Először még az a gondolat is felmerült, hogy sima ICE-vel menjünk amíg lehet, meg valami nemzetközi gyorsvonattal legalább Pestig. Onnan meg már megoldjuk valahogy. Szerencsére nem emellett a megoldás mellett döntöttünk, mert a 16 óra ücsörgés alatt valószínűleg maradandó sérülések keletkeztek volna egyik-másik családtagon. Cserébe felfedeztük az Österreichische Bundesbahnen által üzemeltetett, úgynevezett NightJet vonatokat. Érdekeség amúgy, hogy a Deutsche Bahnnak nincs semmilyen éjszakai, pontosabban hálókocsis vonat megoldása, ellenben pl. a MÁV-val és az EuroNight vonatokkal. A honlapjukon cserébe lehet jegyet venni a Németországot érintő magyar, lengyel, horvát és osztrák éjszakai vonatokra.
Nosza, nézzük meg hány átszállással lehet eljutni Budapestre. Én is meglepődtem a találat láttán, mert volt egy azaz egy átszállásos megoldás. Mint kiderült Aachen egész frekventált vasúti csomópont Köln előtt és a belgiumből vagy Hollandiából érkező vonatok nagy része itt is megáll, a mi nagy szerencsénkre. Így a Brüsszel - Bécs NightJet is, Bécsből pedig már simán haza lehet ugrani egy EuroCity-vel vagy egy RailJettel. Megvettük a jegyeket oda-vissza, de azért bennem volt egy jó adag izgalom tekintettel arra, hogy a német vasút pontossága (hiszen hiába az osztrák pontosság, ha a német infrastruktúrán kell leküzdeni a táv kétharmadát) lassan a magyaréval vetekszik és az átszállásra mindkét irányban kb. 18 percünk volt.
Egy héttel az utazás előtt kaptam egy SMS-t és egy email-t az ÖBB-től, hogy a vonatunk indulását áttették 21:10-ről 19:50-re(!). Nem voltam boldog mert egy kedves kollégámat kértem meg, hogy ugyan vigyen már ki minket az állomásra és a korábbi időpont már elég necces volt neki is a meló miatt, így végül a kedves felesége fuvarozott ki minket Lewis Hamiltont megszégyenítő tempóban. Kihajtogattuk magunkat, a gyerekeket, a kutyát, meg a 26 kilós disznóbőr hajókoffert, aztán irány a peron. Akinek van gyereke az tudja, hogy kisgyerek mellett a legfontosabb kellék indulásnál nem a sapka, a sál, vagy a kisautó, hanem az ÉTEL. Ritkán szoktunk eljutni a kocsiig az “ééééhees vagyooook” vezényszó elhangzása nélkül. Ennek megfelelően egy púpos szatyor kiflit, kakaós és pizzás csigát, müzli szeletet és irgalmatlan mennyiségű gyümölcsöt vittünk magunkkal a koffer mellé, aminek a fele az első 20 perc várakozás alatt elfogyott. Nem, nem a felnőttek ették meg. A másik dolog, amit kisgyerekes szülők erőn felül próbálnak elkerülni, az a várakozás. A felnőttek is nehezen bírják, hát még a három-négy évesek. Na de sebaj úgyis mindjárt jön a vonat. Ugye? 19:45-kor azért már kezdtünk aggódni, hogy nincs kiírva a peronon semmi. Az ÖBB mobilapp továbbra is határozottan 19:50-et predesztinált, a DB pedig az eredeti, 21:10-es időpontot jelölte meg indulásra. Na mindegy, más vonat nem nagyon volt az állomáson, csak észrevesszük ha begördül. Amikor is, 19:47-kor a nagyobbik gyerek bejelentette, hogy “Apaaa! Jön a kakaaaa!”
Hagyok időt feldolgozni. A legközelebbi műveleti központ az állomás másik végében, az akció maga legalább 5 perc és a vonat hivatalosan 3 perc múlva indul. Ezt szaknyelven úgy hívják, hogy dilemma. Gatyát mosunk út közben vagy lekéssük a vonatot? Megbeszéltük a tettessel, hogy most egy picit megpróbálja bent tartani a macit a barlangban, mert ha most elindulunk simán bukjuk a hazautat. Várunk tovább, a vonat sehol. 19:50, semmi. A gyereknek már lilul a feje. Kiírják a kijelzőre, hogy 21:10. Grrrr. Várjunk még egy kicsit. Semmi. Jó, nincs mit tenni, bemondom az all in-t, futás. Gyerek a hónom alatt, Ari Vatanent megszégyenítő technikával cikázok az emberek között az aluljáróban, bőröndök felett ugrunk át, becsúszva siklunk át egy néni és a járókerete között, tekegolyóként borítunk fel egy teljes kínai turistacsoportot akik épp egy liftből özönlenek ki, a háttérben robbanások mindenhol, lassított felvétel, csöpögő izzadtság, eltorzult arc, véres atlétatrikó, elérjük a WC-t. Csapó.
Fizetős. Lever a víz. A németek kb. Annyira digitalizáltak mint Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki. 10-ből 9 helyen csak kp-val lehet fizetni a tizedik helyen meg csak a nyamvadt EC kártyájukkal. De ma rám mosolyog Fortuna, az automata elfogad standard Visa/MasterCard kombinációkat is. Futás be. Az első foglalt. A második üzemen kívül. Több nincs. Ááááá! Oké, vészhelyzet van, Irány a női. Siker! Van szabad. Dolog letudva, futás vissza. Cikázás, szaltó, becsúszás, robbanások, vetődés, peron!
20:20, vonat sehol. Kezdek morcos lenni. 20:38, begördül egy szép hosszú, lila szerelvény. Juhéééé, ez a miénk! Megvan a kocsi is, felhányok mindenkit, keressük meg a kabinunkat. Megvan. Nagyon zsír, sínen vagyunk, szó szerint. Innen már nem lehet gond. Hááááát. Csak épp nem indultunk el. Várunk, várunk, semmi. 21:16-kor nagynehezen kigördül a szerelvény az állomásról. Itt már azért tapintható volt a vérnyomásom a homlokomon is.
Mielőtt elindultunk volna otthonról, próbáltam sorra venni, hogy milyen vészhelyzetek érhetnek minket útközben (meteor becsapódás, földönkívüliek támadása, csatlakozás lekésése, stb.) és ennek megfelelően próbáltam felkészülni. Még mondtam is a feleségemnek, hogy én azért csak elteszem a hat éve szekrényben porosodó, utolsó darab kutyapelénkát. Áááá minek? Mondja ő. Sose lehet tudni. Sose lehet tudni… Mondom én.
Utaztunk vagy 10 perce, amikor is a kutya elkezdett különös, nyüsszögő hangokat kiadni és a fejével próbálta kinyitni az ajtót. Ajjaj. Ennek pisálnia kell. Na és ekkor belém csap. Mit hagytam otthon? Na mit? Nem a meteor eltérítő lézert, nem az ufó semlegesítő sprét, nem, nem. A kutyapelénkát. Baszki. Jó semmi gáz, fél óra a következő megálló, addig kibírja. Az állat már bő húszonöt perce böködi a kezemet az orrával, hogy “háengedjémákiteparasztmertmentenbepisálok”, de az állomás még sehol. Késünk. Még fél óra. Minimum. Baaaszki. Vészhelyzeti üzemmódba kapcsolok. Kaptunk kis üveges ásványvizet. Szemrevételezem. Azt tudom, hogy felnőtt férfiaknál ugyanez Cappy-s üveggel működik. Bár a kutyának nem lesz triviális elmagyarázni, hogy akkor ezt most oda bedugjuk. De hát szükség nagy úr. Vaaaaagy van ugye kakizacsi. Ááá, strukturálisan nagyon instabil. Rizikós lenne. Ekkor jött a szikra, az ötlet, gyulladt ki a villanykörte a feleségem feje fölött! Hát a kisebbik gyerek pelenkája nem jó rá méretben?
Szerintem ezt a tekintetet az is érti akinek nincs kutyája. Néztük egymást egy darabig, Zsömle a “főnök, de tényleg, ez most mi a f*sz?” tekintettel, én meg a “hát barátom a szükség törvényt bont” kifejezéssel az arcomon. A puding próbájára szerencsére nem került sor, mivel befutottunk Koblenz festői vasútállomására. Természetesen mire megállt a vonat én már az ajtónyitón feküdtem, hónom alatt a kutyával. Ez ilyen visszatérő motívum, hogy toalettre kívánkozó élőlényekkel a hónom alatt közlekedek, erős idegállapotban. Ajtó nyílik, leugrunk. Na most a vasútállomás egyáltalán nem volt különleges, sima, nagyjából tiszta peron, a késő esti óra ellenére elég sok várakozó utas és a fejünk fölött úgy négymillió-kilencszázezer lux fényerővel világító, darabra kb. öt-hatezer neoncső. Csak hogy mindenki jól lássa mi történik. Nos aki járt már vasútállomáson, az tudhatja, hogy a peronokat - sajnos - nem kifejezetten állat toalett barátra szokták tervezni. Itt se volt ez másképp, padok, padok, lépcsők, oszlopok. Mivel a vonat menetrendszerint 3 percet állt, én meg kifejezetten nem szerettem volna egy szál pulcsiban a kutyával a téli német éjszakában ragadni, az állat erős noszogatásába kezdtem, mondhatni futva próbáltam megpisiltetni. A próbálkozást ismét siker koronázta, úgy telibe vert egy oszlopot, hogy szerintem utána kitették az a sárga “vigyázat csúszik” táblát ami a szupermarketekben szoktak a tejes pult mellé amikor léket kap benne valami. És még nem utaztunk két órája!
Na de, vissza a vonatra. Mindenki lehiggadt, senkinek nem kellett egészségügyi sétát tennie. Aludjunk. Szóltam a mogorva kinézetű, de amúgy nagyon kedves kalauznak, hogy akkor itt lenne az idő a székeket ággyá transzformálni. Ő ezt igen gyakorlottan, 20 másodperc alatt meg is oldotta és innentől kezdve már sokkal nyugodtabban utaztunk. Maga a hálókocsi amúgy - annak ellenére, hogy ez egy régebbi generációs szerelvény volt - abszolút otthonos és meglepően modern, na jó nem modern de szinte új állapotú volt. Volt benne három brutálisan masszív ágy egymás fölött (mi ebből csak kettőt vettünk igénybe), egy kis mosdó, tükörrel, poggyásznak hálós rekesz, egy asztalka és szerencsére konnektor is. Kalauzunk magunkra is hagyott minket minden további információ nélkül, de hát azt ugye tudjuk, hogy kell aludni, nem kell bemutatni, csak megoldjuk magunk is. Egy gyors kő-papír-ollóval eldöntöttük, hogy én alszom fent a nagyobbikkal, a feleségem meg lent a kicsivel, aztán visszafelé majd cserélünk. Kaptunk egy menő létrát is, a két gyerek természetesen egy teljes órán keresztül mászkált megállás nélkül fel és le az ágyak között. Amikor megunták, gondoltam felmászom én is és megpróbálok legalább egy kicsit pihenni. Igenám, de ekkor döbbentem rá, hogy az emeletes ágy nettó 170 centiméter magasan van és semmilyen azaz semmilyen korlát vagy egyéb alkalmatosság nem gátol meg abban hogy az este folyamán k*rva nagy port verjek fel, egy irgalmatlan puffanás keretében, miközben a fejem szétloccsan az alant álló asztal szélén. A feleségem bátorított, hogy neeeem fogsz leesni ne f*ssál, de miután felvilágosítottam, hogy még nem kötöttem életbiztosítást, ő is elkezdett mérsékelten aggódni. Mondom én nem hiszem el, hogy abban az országban ahol egy nagyobb hókupacot is körbekerítenek sárgavillogós kerítéssel ott ezt így lehet művelni. Na addig-addig túrtam, amíg a matrac alá begyűrve találtam egy kifeszíthető hálót hevederekkel. Tudtam én! Már csak fel kell szerelni. Smafu. Sz*r negyven perc alatt kész is volt a konstrukció, ami a leesésemet ha nem is gátolja meg, arra mindenképp jó, hogy belegabalyodjak és fejjel előre csapódjak a padlóba ahelyett, hogy lapjával landolnék.
Gondolom ez most mindenkit meg fog lepni, de nem ez volt életem alvása. Ráadásul úgy, hogy mielőtt lefeküdtünk, az egyik állomáson sikerült elcsípni egy pár kilobájt mobilinternetet ami épp elég volt arra, hogy megtudjuk, a vonatunk már a negyedik állomásra érve is másfél órát késik. Na ennyit a 18 perces átszállásról. Az esélytelenek nyugalmával tértünk nyugovóra, de nyilván egész este azon paráztam, hogy hogy a bánatban fogunk Bécsből hazajutni.
Reggel olyan öt óra körül felébresztett az asszony, hogy egyrészt kimenne pisilni és mivel nem kaptunk kulcsot a kabinhoz, engedjem már vissza ha végzett (legalább nem a hónom alatt kellett őt is elvinnem a WC-re), másrészt, képzeljem el, pontosak vagyunk, Münchenből már menetrend szerint indultunk. Itt azért felszaladt a szemöldököm a tarkómig, hogy ezt vajon milyen téridő ugrással sikerült kivitelezni, de erre azóta sem derült fény. Cserébe kaptunk nagyon finom reggelit. A vonaton. Zseniális!
Bécs központi vasútállomására hat azaz hat perc késéssel érkeztünk be. Egy 13 óra 3 perces úton. Csakmondom. Na ezért iparkodtunk, hogy biztos elérjük a csatlakozást mert azért nem kicsi a bécsi pályaudvar. Én rohanok elől a gurulós kofferrel, rajta ül a kisebbik gyerek, mögöttem lohol az asszony a nagyobbikkal meg a kutyával. Egyszer csak hallom, kiabál, “ájjámeg ájjámeg!”. Hátra se néztem csak visszakiabáltam, hogy “Mérájjakmámeg? Nemállunkmeg!”. “Deájjámámegb+!”ć»™£€»ń∂ß!” Nézek hátra, ott állnak mind a hárman és a kutya épp birodalmi lépegető pózban nyom egy akkora kuglófot a Hauptbahnhof kilences peronjára, ami egy rottweilernek is becsületére válna. Ha vasutas szakember olvasná a blogot: állatbarát peronok! Nagyon fontos!
Elértük a pesti EC-t, hát mit mondjak, nem volt nehéz kiszúrni az egyetlen vonatot ami Kelet-Európába indult. Ennek ellenére nem volt igazán panaszunk, egy román kocsiba sikerült a neten helyet foglalni, nem volt egy mai darab, de nem volt rossz állapotban, bár a falakba és kárpitokba negyven éve beivódott nikotint Lézer Jani se tudta volna letagadni. Pestre egész simán beértünk, igaz amikor behaladtunk a Keletibe, a nagyobbik gyerek megkérdezte, hogy “Apaaaaa, miért megyünk ilyen nagyon lassan?”. Mondom addig örülj amíg nem keresztbe megyünk a vonattal.
A hazafele út szerencsére sokkal eseménytelenebb volt. Leszámítva egy tízes szintű hisztirohamot a kicsitől Salzburg állomásán, ahol visszafelé átszálltunk (hogy miért, ne kérdezzétek, Bécsben is lehetett volna, így dobta ki a gép), a tényt hogy a bőröndünk immár 36,3 kilogrammot nyomott és hogy a csatlakozás késett egy órát (amit megint behozott a fennmaradó távon), nem történt semmi izgalmas. Még a hónom alatt se kellett senkit a WC-re cipelnem.
