Jelentem a blog él! Igaz még egy párizsi beszámolóval is adós vagyok, mert ott is volt input bőven, időm viszont annál kevesebb azóta is. Na de majd most!
Szóval szépen sorban. Bence kollégámmal nyertünk egy ilyen három hetes japán "nyaralást", én meg semmi jónak nem vagyok elrontója, mondtam, hogy gyí. Egy közepesen hosszú tizenegy és fél órás repülőút után, mérsékelten összegyűrve begurultunk Tokió Narita repterére ahonnan vonattal kellett volna tovább menni először Tokióba aztán onnan Jokohamába. A reptéren volt egy pult ahol árultak jegyet, pontosabban csak helyjegyet (ennek a logikáját azóta sem értem), a menetjegyet egy emelettel lejjebb egy automatából kellett megvenni. Mondanom sem kell, hogy már ez sem volt zökkenőmentes. Az automata képernyőjén pl. volt 30 szám 100-tól 1220-ig véletlenszerűen növekvő sorrendben, illetve egy csomó fura kifejezés. Álltunk ott, mint két jól művelt agysebész és vakartuk a fejünket, mint tinédzser fiú a pucér nő láttán, hogy akkor ehhez hol kéne hozzányúlni?! Aztán kitaláltam, hogy jó informatikus módjára elkezdem sorban végignyomogatni a gombokat, hátha nyerek valamit. Nyertem is, a gép a harmadik sor után kiírta, hogy "Out Of Service" azaz nem üzemel és még a pénzbedobó nyílást is behúzta és lezárta. Sebaj, gondoltam, van másik és átálltam a mellette lévőhöz. Ekkor tűnt fel, hogy kb. 43 helyi lakos áll mögöttem csendben, sorban. Hű mondom, haladjunk mielőtt ezek lekaratéznak, úgyhogy megnyomtam a legnagyobb összeget, mondván azzal nem lehet baj (de lett...). Irány a vonat. A bejáratnál elektronyos kapuk vannak, ahova be kell dugni a jegyet. Volt rajta egy szép nagy nyílás, pont olyan széles, mint a helyjegyem. Összepárosítottam gondolatban, ki is gyúlt a lámpa a fejem fölött, ez lesz az! Bedugom, indulok, éktelen sípolás. Állok ott, mint a hülye, próbálom felmérni, hogy mekkora pácban vagyok, amikor látom, szalad felém egy kiscsaj, zubbonyban és mutogat, hogy dugjam be a másik, pici jegyet is. Hábakker. Keresztben vagy hosszában? Bejutottunk, vonatra felszáll, elindul. Megyünk úgy húsz perce, amikor jön egy másik csaj és Bence kezébe nyom egy kérdőívet meg egy tollat. Japánul. Sebaj, ő jó ebben, vakon kitöltötte. Azért remélem nem pontozta le nagyon. Ki tudja ezért mi járt itt.
Tokióban a Nippori állomáson nagyjából húsz perc kóválygás után megtaláltuk a helyi érdekeltségű vonatunkat, ami Jokohama felé ment. Volna. Egyrészt az nem igaz, hogy minden csak japánul van kiírva, angol felirat is van bőven. Azt viszont sehol nem írták, hogy a vonat amire felszálltunk félúton kiáll a forgalomból. Szerencsére ez nem a depóban tűnt fel hanem még előtte, így némi bamba forgolódás után megláttuk a következőt ami már elszállított minket a célállomásra, onnan meg elég hamar megtaláltuk a hotelt is. Mondjuk amikor közölték (de. tíz óra harminc percet írunk), hogy csak kettő után lehet becsekkolni (nettó 20 óra utazás után, retek büdösen, izzadtad és fáradtan), elkezdett tikkelni egy kicsit a bal szemem. Szerintem látták, mert egyből mondták, hogy tegyük le a cuccot és üljünk le nyugodtan a bárban és hoznak valami hűsítőt. Annál viszont keményebbek vagyunk, úgyhogy lesétáltunk a partra, ahol mit ad Isten, pont Oktoberfest került megrendezésre. Úgyhogy Japánba érve első nap az első étkezésünk bajor sör és kolbász volt. Natürlich.
Amúgy mielőtt jöttünk, felhívták a figyelmünket, hogy a helyiek adnak a megjelenésre, úgyhogy gondoltam elhozom egy-két kevésbé leharcolt ingemet, hogy ne lógjak ki nagyon a sorból. Nos nem sikerült. Első nap már az utcán úgy éreztem magam mint Neo a Mátrixban, a férfiak 99.9%-a fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő kombinációban közlekedik. A maradék 0.1%-on nem volt fekete nyakkendő. Én itt feladtam és második nap már a rikító piros Iron Man-es pólómban feszítettem. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Hétvégén eltoltuk az arcunkat Tokióba, mert azt kötelező megnézni. Közel van, kb 45 perc HÉV-vel, amiből sok van. Ja igen. A fővárosban és környékén a közlekedés elég, hm, kacifántos. Az egy dolog, hogy kb. 60-70 metró/hév/vasút vonaluk szeli át a várost, de ezeket legalább 6 szolgáltató üzemelteti és nem létezik olyan térkép amin mind rajta van. Kezdésnek kinéztük a császári palotát, mert az rögtön a főpályaudvar mellett van (ami amúgy legalább 4 szintes és akkora, mint az Aréna pláza kétszer), viszont benéztük, mert ahhoz, hogy oda bejusson valaki, minimum császár kell legyen. Szóval jól lefotóztuk a vizesárok túloldalán valószínűleg az istálló, sövények mögül kilógó sarkát. Gyönyörű volt. Minden méter gyaloglást megért...
Persze rögtön támadt is egy jó ötletem, menjünk el a SkyTree-hez, mert az bazi magas és biztos van lift, szóval remélhetőleg ott keveset kell gyalogolni. Ja. Nem. Egyrészt rossz metróra szálltunk, arra is rossz irányba. Gyorsan újraindítottuk a navigációs szoftvert (értsd.: előtúrtam a táskából a papír térképet) és kiszámoltuk, hogy melyik másik három földalatti/feletti vonattal jutunk vissza. Másrészt a megállóknál van, hogy 3-400 métert kell sétálni az átszálláshoz. Ha jó irányba indul el az ember. Sebaj, odaértünk, szombat délután, ilyenkor úgysincs sok turista. Khm. De szeretek sorban állni... Meglepetésemre madártávlatból ez a város is pont úgy néz ki, mint bármelyik másik. Az ember apró házakat lát messze maga alatt. Sokat. Ennyi, tényleg. Ezért fizetni?! Nyilván ezek után még két másik toronyba is felmentünk.
Lefelé már igen éhesek voltunk, a kolléga meg erőltette, hogy együnk valami helyit. Na mondom ott az gyorsbüfé szerűség, ilyen cuki sült golyóbisokat árulnak bambusz hajóban, az csak jó lehet. Oké. Odamegyünk, kérdem a pultos kislányt.
- Vat iz disz kerek? Sto étá golyó? Csiken?
- Nem, nem! Nó csiken! Oktopusz!
- Kettőtlegyenszívesmindenképpen!
Mit mondjak. Az oktopusz annyira nem finom. Amúgy a szerkezet úgy nézett ki, hogy ilyen zöldséges, fűszeres palacsintatésztába belesütöttek egy darab poliplábat szépen cuppanókorongostul meg minden, de csak annyira, hogy legbelül még kicsit taknyos maradjon, mert az a guszta. Kicsit gumis meg hal ízű, de ha ezen növök fel, még az is lehet hogy megszeretem. Mondjuk a helyiek önként ették.
Este még eltántorogtunk Akihabarába, ami arról híres, hogy rogyásig van játéktermekkel, tax-free boltokkal és szexshoppokkal. Viszont erről bővebben majd a következő epizódban, mert még nekem sem sikerült teljesen feldolgozni a látottakat.
Folyt. köv.
