Nem állítom, hogy elég alaposan átgondoltuk a dolgot, de a Csimpánz család áttette a székhelyét a bajor virsli, az Oktoberfest és a Trabant hazájába. Eleve úgy indult a geo-relokáció, hogy dobozni, csak azután tudtunk, miután a két mini csimpánz elaludt. Tizenegykor. Minden este. Három héten keresztül. Fitten, vidáman. Mivel szerencsére bútoraink nem voltak, így "csak" 37 nagy és 25 közepes dobozt sikerült puffadtra tömködni hógömbökkel, mikro USB kábelekkel és az elmaradhatatlan "ezmégbiztosjóleszvalamire" kategóriába eső szirszarokkal. A költöztetők is nagyon édik voltak, a srác aki vitte a bulit közölte, hogy ha még egyszer le merem bácsizni a gyerekeim előtt, akkor otthagynak mindent a francba. Pikk-pakk kihozták a cuccainkat, amik hála az égnek azóta is dobozban vannak.
Természetesen mi nem a furgonban utaztunk, bár simán elfért volna még a hátuljában két Poang fotel meg egy dízel generátor a tévének, hanem kényelmesen gépjárművel. Na most ezt a kényelmes dolgot annyival árnyalnám, hogy két pici csimpánzzal, 1200 kilométert két etapban sem feltétlenül egy zen élmény levezetni, pláne úgy, hogy eddig 223 kilométerre volt hitelesítve mind a kettő. Éppenhogy. No persze gondolná az ember, hogy majd a német autópályán, na majd ott, háhááá, ott majd lehet kettőhússzal nyélgázon, üveghangon. Hát nem. Mondjuk gyerekkel amúgy sem, de ha mégis elcsábultam volna, akkor az uszkve hatszáz kilométeres szakaszon körülbelül saccra huszonöt és fél centiméteren nem volt útelújítás. Jó na túlzok, legyen harminc. Egyszer láttam egy százharmincas táblát, Köln előtt, de mire lepadlóztam le kellett kanyarodni a pályáról. És ezek az állatok - mert erre nincs jobb szó - a nyolcvanas táblánál nyolcvannal mennek! A hatvanasnál HATVANNAL! Mondjuk utóbbi nem jött olyan rosszul annál a kevéske útfelújításnál, ahol a külső és a leállósávból csináltak három, azaz három sávot. Egy ide kettő oda ugyebár. Amikor a bal oldaladon 20 centire van a beton terelőelem, a jobbodon meg egy kamion jön ami ugye általában nem passzol pontosan egy 1 méter széles sávba... Priceless. Túl nagy előzgetések nem voltak. Amúgy se száguldoznak ezek itt. A százharminc, száznegyven az itt már fénysebesség, Jó, jó, nyilván van egy-két spéci autó, ami úgy húz el melletted, hogy utána fél percig jobbra-balra billeg a kasztni, mint a mesékben, te meg halkan, remegő szájjal elmorzsolsz egy miatyánkot, hogy épp időben soroltál ki a belsőből. De ilyen három ha volt összesen.
A város amúgy szép, semmi extra, olyan mint bármelyik európai kisváros (nem, szándékosan nem írom le a nevét, az majd a következő részből kiderül). Amin meglepődtem, hogy elektromos autókat például nem sokat látni. Nem többet mint otthon, az biztos. Hogy fogjuk így megmenteni a bolygót?!? Német prémiumból viszont annyi van, mint hideg sörben a buborék. Eddig egy hónap alatt láttam egy, azaz egy vasaló Suzukit. Az is valami tuning szerzet volt. Már a rendes, polírozott, nem amelyiknek gumipókkal van felkötve a kuplung pedálja a kormányoszlopra. Ezt leszámítva viszont nincs sok különbség. Ja de. Valamelyik nap az asszony véletlenül otthagyott egy Sommersby-t a kasszánál és úgy elszomorodott, hogy gondoltam leugrok a kioszkba és hozok neki egyet. Na. Hat kioszkot és két italboltot jártam végig. Tudom, hogy nem jó a kiejtésem, de itt ennek a létezéséről sem tudnak. Úgy néztek rám mint valami hülyére (jó, mondjuk ez nem új). Úgyhogy hangos basszamázások közepette, visszakocogtam a REWE-be (kb. otthon ez a Spar) és egy óra kutyagolás után hazatértem az áhított nullaharminchármas itallal.
A kis különbségekről meg majd jönnek még posztok. Addig is, gute Nacht!
