Igen, végre sikerült, lett szabadnapunk. Itt most a péntek valami muszlim karácsony vagy mi a pék, úgyhogy szünnap van, bár szombaton mindenki kecskét áldoz (khm), a spriccelő kecskevérnek meg nincs túl karácsonyi hangulata szerintem, de hát ahány nép, annyi szokás.
Lényeg a lényeg, csütörtökön fél négykor felhívtunk egy szimpatikus utazási irodát, hogy másnap reggel le tudnak-e vinni minket Petrába. A kiscsaj a vonal végén félelmetes angolsággal, de módfelett kedvesen közölte, hogy hát persze, semmi akadálya, csak fizessük be gyorsan a neten. Így is tettünk, mire fel másnap reggel hét harminckor várt minket a sofőr a szálloda lobbijában. Kisbusszal mentünk, ami az eddigi járművekhez képest igen kényelmes volt, sőt, még wifi is volt a fedélzeten és kaptunk hideg ásványvizet is az útra. Úgy utaztunk mint a királyok, na. A sofőr amúgy nagyon kedves volt, végig magyarázott, például, hogy jobbra láthatjuk a sivatagot, balra a másik sivatagot elől és hátul pedig a sivatagot, illetve, hogy amiatt, hogy az "autópályán" épp szembe jön valaki nem kell aggódni, mert messziről látszik és majd jól kikerüli.
Az autópályát azért tettem idézőjelbe, mert ehhez képest a Beremend és Haraszti közötti földút nagyjából intergalaktikus szupersztráda. Képzeljünk el egy kb. nyolc méter széles aszfalt plecsnit, amit egyszer valószínűleg egy kóbor eke felszántott. Mindkét irányban. Többször. Szalagkorlát nyilván nincs, az irányok közötti elválasztó pedig 5 méter sivatag. A külső sávot csak vészhelyzetben szabad használni, mert a bezárt pesti hullámvasút ahhoz képest tükörjég. De mindez lepkefing ahhoz képest, hogy a 250km-nyi sztrádán nagyjából, uszkve 40-50 fekvőrendőrt számoltam össze. Leírom még egyszer. Fekvőrendőrt. Fekvő. Rendőrt. Az autópályán. Ahol 110km/h a megengedett sebesség. És mindez úgy, hogy az objektum előtt 2 (kettő) méterrel van egy tábla, hogy "vigyázz, bucka". Na most ennek hatására az út úgy nézett ki, hogy haladunk toronyiránt 110-zel, majd egyszer csak satufék, plafon lefejelése, padlógáz, haladunk tovább. Ezt úgy ötvenszer. És hozzátenném, hogy a fickó ismerte a helyet és tudta hol kell lassítani. Szerencsére. Én itt az első ilyennél úgy borotváltam volna le a kocsi alját 110-zel, hogy Frédi és Béni lábbal hajtósa sehol nem lett volna hozzá képest.
Ennek ellenére, nagyjából három óra zötykölődés után egyben megérkeztünk. A túravezető már a helyszínen várt minket és hangos "máj frend" felkiáltással üdvözölt mindhármunkat. Vázolta az útitervet illetve a közlekedési lehetőségeket a helyszínen, ami után mi illedelmesen lemondtunk a lovaglásról és a szamár "hintóról" is. Mint utóbb kiderült nagyon jól tettük. A sivatagban ugyanis ezeknek az állatoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy menet közben porzanak. Vagy poroznak. Vágó úr, álljunk meg egy szóra. Szóval nem finom, az a lényeg. Szegény páráknak amúgy többnyire a kövér amcsi turistákkal kellett megbirkózniuk a hegyre menet, de olyan szinten, hogy egy-egy utas többet nyomott mint a szamár. Már csak ezért is gondoltuk, hogy legalább mi kíméljük meg őket.
A hely amúgy nyilván és természetesen hihetetlenül lenyűgöző. Az elején bemész egy majd két kilométer hosszú szurdokba, ez a Siq, ezen keresztül lehet eljutni a kincstárhoz. Utóbbi talán a legnépszerűbb látványosság, bár szerintem van ennél még döbbenetesebb tákolmány is a környéken. Mindenesetre egy több mint 50m magas 2100 évvel ezelőtt sziklába vájt épület elég lenyűgöző látvány. Innen meglátogattuk a helyi Wekerle telepet, majd Gazdagrét is sorra került a maguk kevésbé vagy épp jobban díszített barlang szerű házaikkal.
A nap fénypontja mindenképp a 900 lépcsőfok megmászásával megközelíthető monostor, az Al Deir. Na most három jó erőben lévő fickónak a kilencszáz lépcső nyilván meg se kottyanhat, ezért az indulási oldalon a helyiek által felajánlott szamár transzportra csak mosolyogva legyintettünk. Nagyjából az első száz lépcsőfok megmászása után arra a megállapításra jutottunk, hogy a helyiek bizony nem értenek a bizniszhez, ugyanis a szamarakat semmi esetre sem a lépcsősor alján kellett volna kínálniuk. A századik környékén mind a hárman a fél vesénket odaadtuk volna összesen egy szamárért, mert itt már úgy ezer köbméter per perc sebességgel sípolva lihegtünk kánonban, kb. olyan hangon, mint a fütyülő teáskanna. Ennek ellenére hősiesen felküzdöttük magunkat a hegy tetejére, ahol fantasztikus kilátás mellett egy Jack Sparrow kinézetű figura próbált meg kólát, bűn szar kávét és helyi kacatokat ránk tukmálni. (Ezt onnan tudom, hogy pusztulatosan rossz, hogy alant, az egyik büfében megálltunk kávézni, amit persze ősi jordán tradíció szerint instant kávéból csináltak, bár én inkább szárított teveszarra gyanakszom az íz alapján.)
Innen visszafelé vettük az irányt, ami pont olyan volt mint odafelé, csak fordítva. Az öt óra gyaloglás azért megtette hatását, a kocsiban tíz perc alatt bealudtam, pedig nagyon nem szokásom. Mondjuk az első fekvőrendőr elég hamar felvert, onnan meg megint foghattam a majrévasat, mert sötétedés után duplán félelmetes volt az autópályán lavírozni.
