Disclaimer: A történetben szereplő egészségügyi alkalmazottak egy kivétellel mind színvonalas, - az én megítélésem szerint - szakszerű ellátást nyújtottak, az interakciók során kedvesek, empatikusak voltak. Innen is csókoltatom őket.
Szóval az van, hogy negyven felett az emberen néha olyan dolgok is elromlanak aminek addig a létezéséről sem tudott. Na jó az is lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé gimiben biosz órán Lovas tanár úrnál. A slamasztika ott kezdődött amikor nagynehezen kezdtem végre legyűrni egy halaszthatatlan karácsonyi influenzát. A szenteste amúgy is túlértékelt, mennyivel jobb már három Neocitránnal meg fél deci köptető sziruppal ülni a fa alatt. Nem? De. Naugye. Szóval olyan huszonhetedike magasságában épp az udvaron kódorogtam amikor olyan érzésem támadt mintha Chuck Norris páros lábbal, nekifutásból, egy felém száguldó vonatból kiugorva és két-három, a hátára szerelt rakétával megtámogatva, tökön rúgott volna. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy a legközelebbi fekvő alkalmatosságon gyorsan vízszintes testhelyzetet, azon belül is magzat pózt veszek fel, majd jelezvén a helyzet súlyosságát, középhangos jajgatásba kezdek. Mivel a jajgatás sajnos egészségügyileg nem sokat javított a helyzetemen, kedves apósom az eltorzult arcbérencezésemet látván, úgy döntött, ennek fele se tréfa, szakembert kell hívni. Az OMSZ becsületére válva - utólagos elmondás alapján - 15 perc alatt a kint volt egy kocsi, majd három kedves - és a feleségem szerint rendkívül jóképű - mentős tiszt trappolt be és hajolt fölém mindenféle szerkezettel. Addigra már sikerült belém tölteni egy lovaknak való fájdalomcsillapítót, aminek köszönhetően egész kultúráltan el tudtam mondani, hogy kb. hol és mi fáj. Szerencsére a mentősök is úgy ítélték meg, hogy valószínűleg nem szimulálok és felajánlottak egy fuvart a legközelebbi sürgősségi betegellátó osztályra. Ekkor láttam utoljára Chuck Norrist is.
Némi zötykölődés után meg is érkeztünk a Debreceni Egyetem épületegyütteséhez, ahol szerencsére már olyan jól voltam, hogy négyrét hajtogatva ugyan, de saját lábamon vonszoltam be fonnyadt porhüvelyemet a betegfelvételre. Útközben az egyik fiatal mentőtiszt azzal nyugtatott, hogy szerinte úgyis egyből átküldenek az urológiára, szóval úgy hat óra alatt végezhetünk is. Hogymivan? Na de ne szaladjunk előre. Mivel a kedves feleségem is velem tartott, engem leültettek egy sarokba amíg ők leadták a drótot a pultnál. Az egyik mentős tiszt búcsúzóul annyit mondott, hogy “8-10 óra alatt lehet, hogy végzünk is”. Mondjuk nem kongott az ürességtől a váró, az biztos. Ja tegyük hozzá, hogy mivel EU-s TAJ kártyám van de magyar állampolgár vagyok az adatfelvételnél azonnal összeomlott a rendszer ettől a kombinációtól, úgyhogy sikerült külföldi állampolgárként felvenni a lakcímem pedig “0001 Külföld” lett. Hát levelezni nem fogunk.
Az első interakció rögtön egy mellettem ülő beteggel történt, aki közölte, hogy ő négy és fél órája vár egy ultrahangra. Őőő. Vártunk, vártunk, emberek jöttek mentek különböző szobákba, mentősök, ápolók szaladgáltak mint a mérgezett egér, nagyjából mint egy sürgősségin gondolná az ember. Úgy fél óra után azért elkezdtem morfondírozni, hogy ugyan lesz-e kontaktusom igazi orvossal is vagy megszakértjük egymást a többi beteggel a folyosón. Nyilván tisztában voltam vele, hogy nem vagyok életveszélyes állapotban, de azért egy helló mizu jól esett volna. Nos türelem orvost nem de triázst(!) terem. Egy óra várakozás után behívtak a triázsolóba ahol kb 3 perc alatt csináltak egy EKG-t, vettek vért és kikérdeztek, hogy miért vagyok itt. Amit ugye már elmondtak a mentősök a betegfelvételen. Ja meg gyorsan beütöttek egy branült. Mondom, ez minek, már műtenek is? Ja nem, csak ha bármit be kell adni, akkor már ne kelljen ezzel szarakodni. Sebaj. Jó, menjek ki, majszólnak. Amúgy a szemem sarkából még láttam, hogy zöld, 4-es kategóriába kerültem ami a folyosón elhelyezett A4-es papír szerint 60 percen belüli ellátást jelent. Muhaha. Rajtam kívül a listában amúgy az összes beteg vagy sárga 3-as kategóriában volt vagy a négyesben.
Második óra. Időközben annyira belejöttünk a várakozásba, hogy gondoltam nem ártana felkészülni, hátha tényleg itt fogunk sátrazni még pár órát. Megkértem a kedves feleségem, hogy ugyan csalogasson már elő egy üveg vizet a váróban lévő automatából, de erre csak értetlenül nézett rám. Én meg vissza, hát mondom ott villog, odamész, bedobsz pár érmét és kis szerencsével kiad egy flakon Szentkirályit. Mondja, hogy az nem úgy van mert lehet hogy be van kapcsolva, de egy döglött csótány sincs benne, nem hogy víz vagy egyéb üdítő. Nahát, sebaj mondom, nézd ott egy ballonos víz automata. Amihez nincs pohár. Na ekkor felajánlotta, hogy ha megígérem, hogy úgy 10-15 percig életben maradok akkor keres egy büfét és hoz vizet meg némi szénhidrátot. Az akciót siker koronázta, a négyórás zárás előtt 5 perccel sikerült megvásárolni az utolsó két fóliás szendvicset megy egy flakon vizet.
Két és fél óra. Szólítanak. Ilyenkor minden beteg úgy ugrik fel mintha kihúzták volna a nyerőszámait a skandináv lottón. Én is. Rohanok, hátha történik valami. És történik is. Bejutok AZ orvoshoz. A doktornő amúgy halál kedves, ő is megkérdezi mi a panaszom, neki is elmesélem. Megint. Hát akkor gatya le! Megvizsgál, hümmög. Hát ezt meg kellene ultrahangozni. Nahááááát, gondoltam. Jó rendben. Kapok egy sorszámot és egy beutalót(!) az ultrahangra, ami az alagsorban van amúgy. De ne menjek oda, üljek vissza a váróba, figyeljem a kijelzőt a plafonon és majd ott fogják írni a számomat. Ja meg kaptam egy fél decis műanyag poharat (olyat amiben a vásárban a presszókávét adják), hogy az UH után akkor ebbe majd produkáljak egy középsugarasat és kopogjak be a kettes triázsba, ott tudom leadni. Jó. Kiültem, vártunk tovább.
A kijelzőn konkrétan egy darab árva szám, annyi se jelent meg. Ült velem szemben egy fiatal lány, ő ultrahangra ÉS röntgenre várt. Megegyeztünk, hogy ő sokkal jobban megszívta. Időközben arra lettem figyelmes, hogy a folyosón most már az orvosok is szaladgáltak, kerekes székes betegeket tologattak, beutalókkal szaladgáltak. A mellettem ülő idősebb hölgynek konkrétan ott a váróban adtak be savlekötőt a branülbe. Lehet, hogy én vagyok a finnyás, de nekem ez azért egy kicsit unortodox volt.
Úgy a negyedik óra magasságában gyanús lett, hogy másfél órája egyetlen szám sem jelent meg a nagy szent kijelzőn. Így a feleségem gondolt egyet és leslattyogott az alagsorba, hogy mizu, majd miután visszatért mondta, hogy üljünk már át oda mert kevesebben vannak meg amúgy is. Lementünk, ott is volt egy “betegfelvétel” nevű pult, ahol kisvártatva megjelent egy életkedvvel közepesen átitatott középkorú hölgy. Kaptunk az alkalmon és gyorsan, de persze tisztelettudóan megérdeklődtük, hogy amúgy nemekelleesetleg leadni itt a fent kapott beutalót. De. És a kijelző? Azt a nappali műszak használja. Mi nem. Őőőőő.
Na innen már villám gyorsan történtek a dolgok. Úgy egy óra várakozás után behívtak az ultrahangra, ahol egy nagyon kedves doktornő - akiről kiderült, hogy a sógorom barátnőjének a nővére - nagyon tüzetesen átvizsgálta a problémás területet. Semmi halálos, itt a lelet, fáradjak vissza a sürgősségire, majszólnak. A sürgősségire visszatérve gondoltam szólok annak a pár embernek akikkel időközben összehaverkodtunk, hogy amúgy ne várjanak a kijelzőn a sorszámra, hanem nagyon gyorsan szaladjanak le a radiológiára, különben megvárhatják a nappali műszakot.
Ugye volt még egy házi feladatom amit az én részemről már rutinosan megoldottam, viszont a kettes triázsból sem első, sem második kopogtatásra nem nyitott ajtót senki. Na sebaj, az egyesben úgyis nagy a forgalom. Épp jött ki egy nagyon rózsaszín ruhás nővér, szolidan megkérdeztem, hogy az anyagot hol tudnám biztonságba helyezni. A következő párbeszéd zajlott le:
- Tegyele!
- Őőőő, elnézést, de hova?
- TEGYELE!
- De, hogy itt az ajtó előtt?
- Jöjjön be! TegyeLE!
- Kezicsókolom, értem, de HOVA (**zmeg)?
Na ezt meghallotta egy, a jelenleginél mérföldekkel segítőkészebb nővér is aki megmutatta a TÁLCÁT! Illetve elhangzott tőle a következő:
- Név van rajta?
- Hát ne tessék haragudni de nem tartok magamnál vészhelyzet esetére alkoholos filcet, szóval honnan (az anyámból) lenne?
- Hát név kéne rá nem?
- No shit Sherlock! De, igen, szerintem kéne rá.
- Mondja, mi a neve!
Esküszöm így történt. Letépett egy darab papírt, ráírta a nevemet és RÁTETTE A POHÁR TETEJÉRE. Kafka forog a sírjában. Következő lépés: várakozás.
Öt és fél óra. Megint szólítanak. Látom a többi beteg rosszalló tekintetét, hogy én bemehetek. Velem most történni fog valami. Kicsit szarul is érzem magam miatta. Egy harmadik doktornő. Neki is előadom a történetet. Már rutinból. Ő is megvizsgál. Hmm, hmm. Át kellene menni az urológiára. Itt véletlenül felröhögtem. Este nyolc óra lehetett talán. Egyikünk se volt már nagyon humoránál. Jó. Hol van az urológia? Hármas épület, nincs messze, az egyes meg a kettes után. Elég egyértelműnek tűnik. Így első hallásra. Ha az ember nem tudja, hogy a Debreceni Egyetem Klinikai központja kb 25 épületből áll. Na mi elsőre a szülészeten kötöttünk ki. Ott az éjszakai portás nagyon kedvesen útbaigazított minket, így csak 10-15 percet bolyongtunk a zergeb*szó hidegben és a vak sötétben.
Hat óra. Nagynehezen meglett az urológia. Sehol senki. Se portás, se orvos, se betegfelvétel. Senki. Kóvályogtunk már az épületben vagy 5 perce mint fing a gatyában amikor összefutottunk egy nővérrel. Elmondása szerint ő nem is ide van beosztva, de látta a portást, szól neki. Szólt. Az meg szólt az orvosnak. Mindjárt jön, fennforgás van az osztályon. Üljünk le, várjunk. Ójeeeee! Öröm az ürömben, hogy nem volt előttünk senki.
Egész hamar előkerült az orvos is, neki is előadtam a balladámat, ő is megvizsgált. Kicsit megnyomkodta a problémás területet, én egy kicsit összepisiltem magam, majd felállította a diagnózist. A javallat, két doboz Cataflam. Itt már vinnyogva röhögtünk a feleségemmel. Viszont igaza lett a mentős tisztnek. Hat óra alatt végeztünk. Plusz gyógyszertár.
De! Azt hitted, hogy vége van mi? Közel se!
A nehezén szerencsére túl voltam, de jelentősen nem javult az állapotom. Szerencsére a fájdalomcsillapítók segítségével utazásra képes állapotba kerültem, így két nappal később visszavonatoztunk a hanyatlani nyugatra. Mivel nem igazán állt be további javulás az állapotomba, érkezésünk után egyből becsattogtam az itteni sürgősségire, bár egy kicsit csaltam, mert itt már egyből az urológiára baktattam.
Röviden, az adatfelvétel után 5 perccel behívott egy végtelenül kedves doktornő. Neki is elmeséltem a kálváriámat, ott helyben csinált egy ultrahangot, vérvételt, illetve a kezembe nyomott egy vonalkódos, lezárt, leplombált(!) mintavételi poharat, hogy akkor ebbe egy középsugarasat legyek olyan kedves, illetve jön és megmutatja hova tudom majd letenni ha kész és egyből utána szóljak a betegfelvételnél az asszisztensnek is, hogy végeztem. Öt perccel később ismét megjelent a doktornő a váróban egy lelettel és egy recepttel antibiotikumra, porbiotikumra és fájdalomcsillapítóra. A vérvétel eredményét nem kell megvárnom, ha találnak valami ami fontos akkor majd FELHÍV. Köszönéstől köszönésig 29 (huszonkilenc) perc telt el.
Záró gondolatok:
Nem, nem azért írtam ezt le, mert mindenszarista vagyok. Sem azért, mert máshol kolbászból lenne a kerítés. Kevés dolog fekete-fehér, ez sem az. De tegyük a kezünket a szívünkre, ha bárkit megkérdeznénk az ismerőseink közül, biztos vagyok benne, hogy kapásból fel tudna sorolni három rémtörténetet a magyar egészségügyből. Meg pozitív élményeket is természetesen, de nem ezek vannak túlnyomó többségben. Megszoktuk már. Szerintem érdemes azon elgondolkodni, hogy mire az ember odakerül, hogy öregen, elesetten, talán segítség nélkül egészségügyi ellátásra szorul, akkor azt milyen körülmények között kell átvészelnie. Mert az ember még így “fiatalon” simán kitérdeli a 6-8-10 órát, akár fájdalmak közepette is, de 20-30 év múlva - ha megérjük - mi is úgy ülhetünk egy tolószékben órákra magunkra hagyva, információ és segítség nélkül, mint jó páran abban a váróteremben. Vagy lehet úgy is, hogy valaki mindig “fogja a kezünket”, segít, elmagyaráz, kísér minket és mindezt ezt olyan rendszerben teszi, ami arra van optimalizálva, hogy minél kevesebb időt töltsünk betegségben vagy akár csak várakozással. Megoldásom nincs, de azt látom, hogy lehet így is és úgy is.
