Be kell vallanom, kicsit felpörgött a meló, úgyhogy nem kizárt, hogy egy darabig lassabban fogok publikálni. Amúgy annyi minden nem is történik, hogy minden nap regényeket írjak, úgyhogy türelem, posztot terem.
Nos ezt a hetet is Taipeiben kezdtük, ahol is a hétvégi két napos folyamatos eső után, hétfőn végre kisütött a nap. Murpy. Na jó mondjuk az hogy kisütött talán túlzás, fogalmazzunk úgy, hogy világosabb szürke volt minden és egy kicsit felkúszott a hőmérő higanyszála, úgy nagyjából 25-26 fokig, ami azért így márciusban elég fura tud lenni a magyarnak. Várost nézni nem nagyon volt időnk, de lőttem pár képet szigorúan a szobám ablakából, ami ugye történetesen a belváros közepe és egy hatalmas bevásárló és szálloda komplexum, illetve ráfoghatjuk, hogy elég modern.
Elég jó példa erre nyilvános WC, ahol a bejáratnál elektronikus táblán piros illetve zöld lámpa jelzi egy kis alaprajzon, hogy melyik piszoár(!) és székelde foglalt vagy szabad. Aztán az ember elmegy melózni a kedves szolgáltatóhoz, ahol nemhogy kéztörlő vagy kézszárító nincs a WC-ben, de szappan se és olyan lepukkant, hogy először alig mertem bemenni. És ez az ország legnagyobb telekom szolgáltatójának az egyik központja. Természetesen ugyanúgy mint Kínában, itt is megtalálható az úgynevezett guggolós árnyékszék, ami egy porcelánból öntött lyuk a földben, öblítéssel. Tessék guggolni aztán hajrá. Khm. Engem speciel kicsit levert a víz amikor első nap végigrúgtam mind a 3 budiajtót és mind mögött ugyanez a koncepció fogadott. Aztán szerencsére rájöttem, hogy a terem végén lévő harmónika ajtó a joker. Megúsztam. Extra poén, hogy a kávé/melegvíz automata a mellékhelyiség bejáratánál van elhelyezve.
De ha már itt tartunk akkor térjünk át a kajára. Ha jól emlékszem kedden este ért a nagy szerencse, Haris kollégám meginvitált egy új pizzériába a közelben, próba szerencse alapon, illetve csatlakozott druszám, Zoltán is. Mivel evidencia, hogy a pizza olyan mint a szex - ha jó, akkor nagyon jó, ha rossz, akkor is jó - rááltam a témára nagy szerencsémre, ugyanis félelmetesen finom szalámis pizzát készítettek. Olyannyira, hogy az első után desszertre rendeltem még egyet. Eleinte nem akarták elhinni, hogy lenyomok kettőt is, így bőszen ajánlgatták, hogy ha megeszek egy harmadikat akkor azt kifizetik ők. Nos miután a második pizzát is játszi könnyedésggel befaltam és ők pedig megpillantották az egységárat a számlán sűrű visszakozásba kezdtek és felajánlották, hogy talán majd "next time". Ez a kis sikerélmény egyébként már úgy hiányzott mint egy falat pizza, ugyanis aznap megint sikerült nagyon tehetségesen éttermet választani délben, lévén itt a menza mint olyan nem dívik. (És ez jól is van így.) Valamelyik okos kitalálta, hogy ő látott egy szimpatikus éttermet a közelben, ahol még az emeletre is fel lehet menni! Hű! Sose ettem még az emeleten. Itt már valami motoszkált bennem, rossz előérzetem volt. Ezt az étterem kirakata csak megerősítette, ahol egész főtt disznóláb is volt a kirakatban vendégcsalogató gyanánt. Hogy itt miért nem fordultam sarkon, rejtély. Ezt követően felhaladtunk az emeletre, de már útközben megcsapott az a kellemes kifőzde szag, amit itt mindenfelé érezni. Nagy szerencsénkre, előkelő helyen, pont a konyha mellett volt még egy szabad asztal, így minden elkészült fogást egyesével végigszagolhattunk. Itt már kicsit kezdtem szédülni. Mivel helyi hülye nem volt velünk egy darab se, kézzel lábbal próbáltuk elmutogatni, hogy mit szeretnénk, bár többnyire mi is csak találgattunk, hogy mi lehet amit választottunk. Egy jó húsz perces activity után sikerült megállapodnunk az amúgy nagyon kedves pincérrel, hat főre hat fogásban. Éljen. Az örömünk nem volt hosszú életű, több okból sem. Egyrészt kb. percenként tolták ki a konyhából mellettünk a fantasztikus ételkölteményeket, amik - szerintem - többnyire sertés és marha belsőségek lehettek, többnyire főzve. Ekkor már erősen szédültem. Másrészt amikor meghozták az ételeket, újabb húsz perc activity következett, ekkor már a pincérrel és 2-3 felszolgáló kisasszonnyal, hogy melyik kaja kié, ugyanis ránézésre senki sem ismerte fel a sajátját. Harmadrészt amikor eldőlt, hogy ki mit nyert, senkinek az arcán nem lehetett őszinte mosolyt felfedezni. Én amúgy ismét piros paprikás csirkét rendeltem rizzsel, gondolván, hogy az egyszer már máshol bevált. A rizst úgy kellett elmutogatnom egy másik menü elemen, mert sehogy sem akarták megérteni. Nos ők ezt máshogy gondolták és kaptam egy tál cafatos csirkét valami ganaj barna trutyiban és mellé egy tál zöldséges belsőséget szintén barna trutyiban (bár ez más barna volt) és a közepén egy kupac rizzsel. Történt ugyanis, hogy a pincér annyira nem volt képben, hogy azt hitte, hogy én azt a bizonyos menü elemet szeretném, nem pedig csak a rizst belőle. Sebaj. Úgyis ritkán látnak a helyiek európait pálcikával csirkét hámozni. Amúgy sem voltam éhes. Annyira.
Szerdán ismét elutaztunk Kaohsiungba, ahol egy húzós nap után az egyik kisfőnök felajánlotta, hogy elvisz minket vacsorázni egy jó étterembe. Majdnem sikerült is csőbe húznia minket, de nem tudta a pontos címet, én pedig útközben kiszúrtam egy "Europa Steak House" nevű helyet, amire a többiek hevesen bólógatta, hogy igen, igen ezt ilyen formán ők akkor most támogatnák, úgyhogy végül ott kötöttünk ki, legnagyobb megelégedésünkre, ugyanis tényleg ehető és nem utolsó sorban finom kaját szolgáltak fel. Ebédszünetekben próbáltunk kicsit császkálni a városban és egyelőre úgy tűnik, hogy ezek a helyek tök egyformák. Eszméletlen mennyiségű robogó és reklámtábla mindenütt. Szerintem ez még annak is kaotikus aki el tudja olvasni.
A szállodában egy az egyben ugyanazt a szobát kaptam mint legutóbb, viszont a recepciós hölgy közölte, hogy ez most "upgrade" azaz, hogy van valami plusz. Nos én egyetlen dolgot fedeztem fel a szobában ami változott, ez pedig a minibárként funkcionáló kis hűtő belső világítása, amit kék színűről sima fehérre cseréltek. Ki érti ezt? Csütörtökön már muszájból is ki kellett próbálnom a konditermet. Nem számítottam nagy dologra, de azért a kb. 20 éves matuzsálem kondigépek egy kicsit elütöttek a csillogó márványtól. Sebaj, a célnak megfelel. Ja igen, a másik. Minden alkalommal amikor kiszállok a liftből áll előttem vigyorogva és hajlogva egy mókus/mókusnő és mutatja, hogy erre tessék a konditerembe/étterembe. És mindezt úgy, hogy csak arra tudsz menni, tehát az eltévedésnek - még számomra is - kicsi az esélye. És honnan tudják, hogy jövök? Először a frászt hozta rám. Majdnem elfelejtettem kiszállni. Este még bepróbáltam egy klub szendvicset, hátha azt nem tudják elrontani. De. Marha jól nézett ki, csak a hús volt benne embertelenül kínai ízű. Blá. Viszont a KFC-ben a csirke mellé főtt kukoricát adnak. Csöveset. Hurkapálcán.
A mai nap mondhatni eseménytelen volt, most épp megint a vonaton ülünk és száguldunk Taipei felé, de hétfőn megint mehetünk vissza, úgyhogy akkor megpróbálok pár képet lőni a hotel 42. emeletéről, mert oda még nem sikerült felzarándokolnom, pedig állítólag jó a kilátás.
