Egy ideje már a levegőben lógott a dolog. Erre a hétvégére viszont egy kicsit visszavett a menedzsment az ostorcsattogtatásból és valamivel több energiával vágtunk neki a hétvégének. Az már csak olaj volt a tűzre, hogy megérkezett körünkbe Jorge, a spanyol szépfiú, aki állítólag nagy bulihuligán. Az előbbi állítást igazolását a hölgyekre hagynám, az utóbbin pedig még van mit csiszolni. Jött vele még két idősebb kolléga, Philip, meg egy svéd csóka, akinek a nevére senki nem emlékszik. Velük együtt heten, pasik, nekivágtunk a éjszakának. Hát nem ez lett életünk nagy bulija, de azért vegyük sorra.
%20.jpg)
Első utunk a Brown Sugar-ba vezetett, ami első hallásra marha jó bulihelynek tűnik, azonban a hely megközelítése során gyanúsan sok Mercedes, Land Rover, Jaguar és Bentley állt, illetve egy Lamborghini Aventador kabrió, ami uszkve egy csilliárd forint lehet átszámítva. Tekintve, hogy én az itteni, céges Sony Ericsson G508-as retrómobillal indultam útnak, nem éreztem magam elég arisztokratának a bent várható társasághoz képest. De ha már ott voltunk, legalább nézzünk be. Nos, bent természetesen mindenki kisestélyiben, öltönyben és aranyórában hallgatta az - amúgy nagyon tehetséges - néger hölgy szólóját. Mivel a mi társaságunk kb. 50%-án volt egyáltalán ing és a pultban nem láttam olyan italt amiből egy pohár kevesebbe kerülne a havi fizetésemnél, a távozás mellett döntöttünk.
Másodiknak egy bevált helyet választottunk, a Barcode nevű kocsmát. A kocsma megnevezés kicsit talán erős, otthon az ilyenre simán rásütik, hogy "lounge" vagy legalább, hogy bár. Elég puccos hely volt ez is, na. Egy lift vitt fel az ötödik emeletre, ami kapásból a bárba nyílt. A bejáratnál nyomtak ránk egy stemplit, aztán uzsgyi. Itt már nem volt mit tenni, inni kellett és mivel urak vagyunk, meg se néztük, hogy mennyibe kerül. Tulajdonképpen svéd árakkal operálnak, csak itt nem IPA-t kap érte az ember, hanem a Soproni kategóriát. A társaság már kicsit vegyesebb volt. A női nem képviselői ádáz küzdelem árán próbáltak fent maradni a minimum 10cm-es tűsarkukon, több kevesebb sikerrel, az urak pedig természetesen a fent említett hölgyeket próbálták lenyűgözni különböző módszerekkel, italokkal. Ennek eredményeképp láttam egy-két olyan borulást, hogy a csaj azt se tudta a földön, hogy merre van észak. Eddig szép és jó. Viszont. Nem táncolt senki. A zenét meg csak túlüvölteni lehetett. Tovább.
Három a magyar igazság. Átkocogtunk az ATT FUN nevü helyre. Fogalmam sincs, hogy tényleg ez-e a hely neve, mindenesetre a taxis, a végén, ez alapján idetalált. A hely hatalmas, 9 emelet. ebből legalább 3-4 emeleten volt buli. Fél óra sorban állás. Belépő. Lift. Ruhatár. És mehet is a jobb láb kétszer, bal láb kétszer. Sajnos a fiú-lány arány nem volt sokkal jobb mint a saját kis társaságunkban, de legalább voltak. Úgy fél óra után az egyik meg is kocogtatta a vállam, hogy a barátja szerint nagyon jóképű vagyok. Aki fiú. De ne aggódjak, van barátnője. Csak gondolta megjegyzi. Na itt úgy egy laza félórára lefagytam. A srácoknak már bejövök. Hurrá.
Azért szerencsére nem kellett sokat várni és az ellenkező nem is jelezte érdeklődését. A hölgyek azonban nem élvezhették túl sokáig az osztatlan figyelmünket, ugyanis alig kezdtünk bele a táncba, a tánctér négy sarkában felállított rudakon megjelent négy, nagyon lengén öltözött csaj és rajtuk kívül csak arra emlékszem, hogy minden férfitársam nagyjából térdig nyálban nézte a performanszot. El kell menni Hong-Kongba. Meg Thaiföldre.
Úgy tartja a mondás, a csúcson kell abbahagyni, ráadásul a belépő mellé járó két ingyen italt is elfogyasztottam (mert ilyen gavallér vagyok), ezért rövid taxi vadászat után fél 5-re már otthon is voltam. És végül egy vacsoracsatás értékelés. Én. Erre az estére. Három. Pontot. Adnék.
