Elkezdődött az őrület. Szerdán kitalálták, hogy csütörtökön valakinek Kaohshiungba kell mennie. Megpörgették a szerencsekereket és persze melyik majomnál állt meg? Talált. Semmi gond, végül is civilizált világ ez is, ráadásul hiper-szuper gyorsvonat megy a célállomásig. Mi baj lehet? Az indulással nem volt gond, a vasútállomás itt van a szálloda alatt, az automatából pedig gyorsan, kényelmesen és angolul lehetett jegyet vásárolni.

A vonatok nagyon sukár kis járgányok, kényelmes, dönthető ülésekkel. Természetesen percre pontosan indult. Hátradőltem, az ablak mellett ülve elővettem a fényképezőt és vártam a szebbnél szebb tájakat. Nos azt várhattam, ugyanis mint olyan, a táj érdeklődés hiányában elmaradt. Egyrészt az út felét kisebb-nagyobb alagutakban töltöttük, másrészt a "táj" düledező panelekből, a panelek között szétszórtan elterülő rizsföldekből és szürkéből állt. Ezen kívül az épületeket, de akár komplett városokat, településeket olyan szinten koncepció nélkül építik, hogy az megdöbbentő. Az hagyján, hogy nincs egységes utcakép, de az egész ország nagyjából úgy néz ki mintha valaki egy Monopoly táblára rászórt volna egy pár marék toronyházat, 6-8 kiló pléh bódét és elképzelhetetlen mennyiségű cégtáblát és neonreklámot majd az egészet utólag kereszebe-kasul behálózta volna nagyfesz kábelekkel.

Az út maga nagyon kényelmesen telt, azt leszámítva, hogy úgy fél óra után ledobta magát mellém egy fiatal srác a kezében pár szatyorral és egy eredeti, napelemes, két tenyérnyi, nagy gombos Casio számológéppel. Mi ebben a fura? Ebben semmi. De abban, hogy a számológép még mindig gyári fóliában volt és ennek ellenére a gyerek Tesco pénztárosokat megszégyenítő sebességgel számolt rajta valamit bő negyven percig, amíg leszállt, na az már elég gyanús volt. Nem tudtam eldönteni, hogy autista, vagy zseni és akárhogy néztem, nem tudtam rájönni arra sem, hogy mit a bánatot számol ezer művelet/másodperces sebességgel a becsomagolt számológépen, de törtszámok voltak a képletben az biztos.

A látogatás Kaohsiungban nem volt túl hosszú, csütörtökön mentem, pénteken már jöttem is vissza. Viszont cserébe két napig a helyi kifőzdékben ettünk a kollégákkal, akik egyébként végtelenül kedvesek voltak, mint itt nagyjából mindenki. Felejthetetlen élmény volt. Már amikor megálltunk a hely előtt felsikított a fejemben egy hang, hogy "ugye nem...". De. Végül is, azt leszámítva, hogy a kaját az utcán főzték (konkrétan a járdán, 1 méterre a forgalomtól), az edényeket szintén az utcán, egy lavórban mosogatták el (ha ezt az ÁNTSZ látná), és a választékban megtalálható volt a disznógyomor és bél is, egész ehető volt a kaja. Azt hiszem sertéshúslevest és dumplingot ettem (ez hagymás hús tésztába csomagolva), de mivel a nemzetek közötti kommunikáció néha akadozó, ebben sose lehet biztos az ember. Hogy valami íze is legyen kénytelen voltam agyon locsolni szójaszósszal és csípős paprikával. Csipegetni hoztak egy kis tofut, gazokat meg főtt disznóbőrt. Nyamm. A másnapi menü se volt sokkal jobb, kacsa tésztával. Elsőre nagyon jól hangzik, de amikor eléd teszik a tálkát amiben a kacsa gyakorlatilag tollastul van felszeletelve, hát, átgondolod az életedet. Külön érdekesség amikor a hülye európai pálcikával(!) próbálja meghámozni a húst a bőrtől és csontoktól. Aztán persze tudom én, nem kellene ennyit finnyáznom. Velünk volt pl. Elias nevű kollégánk, aki egy nagyon rendes korombeli srác El Salvadorból, viszont szegény gyereket szó szerint könnyebb átugrani mint megkerülni. Nem vicc, a srác kb. 200 kiló és nálam egy jó fejjel alacsonyabb. Na ő nem igazán válogatott, sőt amikor közölték vele, hogy a levesből a repeta ingyen van, lelkesen integetett, hogy igen persze, kér még. Itt egy kicsit kezdtem félni, hogy ha nem lesz elég neki a kaja, befal minket is. Ja és mindent csilivel és csípős paprikával eszik. De a legdurvábbal.

Este elmentünk egy étterembe ahol volt angol menü is és nem kellett zsákbamacskát rendelni. Én piros paprikás csirkét kértem (nem, ez nem az a paprikás csirke ami otthon divat), ő valami csípős tésztát. Persze az enyém is úgy csípett mint az állat, alig bírtam megenni, a végére már komolyan szédültem. Na Elias még megküldte az ő adagját egy kis tányérnyi erős paprikával, majd miután benyomta megkóstolta az enyémet is és közölte, hogy ez nem is csíp annyira. Zárójelben azért megjegyezném, hogy a gyerek úgy izzadt kaja közben, hogy hoztak neki egy törölközőt. Patakokban folyt róla a víz, de láthatólag élvezte. Nyilván megivott a kajához vagy öt sört is, szegény pincérnő, nem győzte kihordani, olyan sebességgel itta.

Az estét egy nagyon szép öt csillagos szállodában töltöttem, Elias is ott lakik egészen májusig, úgyhogy egy szava nem lehet. Pláne hogy reggelire is elkészítik a kedvencét a dumpling levest. Természetesen csilipaprikával. Mondom még egyszer, reggelire. 

Pénteken meló után indultam is vissza Taipeibe, szuper vonat, szuper táj, minden szuper. Négyszáz kilométer másfél óra alatt, tényleg nem rossz. Nem MÁV kategória. Estére a spanyol srác guglizott egy spanyol éttermet ami szerencsére a szállástól két sarokra volt. Részéről a terv az volt, hogy majd hú de milyen jókat eszünk. Nos mi Zoli kollégámmal már kóstoltuk a spanyol konyhát és bár jobb mint a kínai, azért azoknak is lenne még mit tanulniuk. Azt hiszem öt vagy hat féle rágcsát hoztak az étteremben, ugyanis itt nem nagyon van olyan hogy valaki magának rendel egy tál ételt. Inkább a csemegézzünk a közösből a jellemző. Végső soron egyáltalán nem volt rossz, volt májkrémes kenyér, sertésborda, sült krumpli, olíva, rák meg pár apróság és persze jófajta chilei bor.

Zárás előtt a pincér, a szakács és még két ember a pincében rendezett egy kis élő zenés estet, ami kifejezett felüdülés volt a sok komolyzene után. Ja igen. Ebben az országban bárhova megy az ember, mindenhol klasszikus zene szól. Nem vicc, a vasútállomáson, a reptéren, a munkahelyen, helyenként az utcán(!) hangszórókból is azt játsszák. Talán, hogy ne vágják fel az ereiket az emberek ebben az esős, szürke időben.